Angliában újraálmodták az első karácsonyi képeslapot, hogy felhívják a figyelmet az ünnepi jókívánságok fontosságára. 1843 óta a karácsonyi üdvözlet szokása az egész világon elterjedt. Gyerekkoromban még mi is rendre írtuk az üzeneteket közeli és távoli rokonoknak. Mindenkinek illett küldeni valamit, és mi is kaptunk olykor, nyugat-német rokonoktól például, akiknek a képeslapjain mindig sokkal kékebb volt […]

Angliában újraálmodták az első karácsonyi képeslapot, hogy felhívják a figyelmet az ünnepi jókívánságok fontosságára. 1843 óta a karácsonyi üdvözlet szokása az egész világon elterjedt. Gyerekkoromban még mi is rendre írtuk az üzeneteket közeli és távoli rokonoknak. Mindenkinek illett küldeni valamit, és mi is kaptunk olykor, nyugat-német rokonoktól például, akiknek a képeslapjain mindig sokkal kékebb volt az ég és varázslatosabb a hófehérbe burkolózott táj. Voltak közöttük olyan lapok, amelyek sokáig ott díszelegtek a konyhaszekrénybe tűzve, mások a kukában végezték, és néhány kivételes máig megmaradt. Nemrég megtaláltam egyet, a nagymamám küldte a középső fiam születése alkalmából. És ahogy olvasni kezdtem reszketeg sorait: „Lillukám, jó egészséget és örömet kívánok újszülött fi adnak! Ne búslakodj, hogy nem kislány lett, annál nagyobb örömöd lesz benne, ha megnő” – újra olyan, mintha itt állna előttem, és a hangját is hallom, s mikor odáig jutok, hogy millió puszit küldök az egész családnak, nehezen hiszem el, hogy már nincs közöttünk. Hiszen a kézírása olyan valóságossá, jelen lévővé teszi! Ez az, amit a nyomtatott betű nem tud, abban nincs benne a testünk, a lélegzésünk, a hangulatunk, csak a puszta gondolat.

A mobiltelefonok terjedésével leszoktunk a képeslapokról, inkább elkezdtük felhívni a rokonokat, majd egy időben az SMS-es köszöntő versikék jöttek divatba, aztán átszoktunk az internetre és a közösségi felületekre. Azóta ott jönnek-mennek az ünnepi köszöntések, giccsesek, egyediek és viccesek, kinek-kinek ízlése szerint – csak épp a küldőjük kéznyoma nélkül, sokkal személytelenebbül. Nem szeretném a közösségi felületeken megosztott jókívánságok fontosságát alábecsülni, azok is legalább annyira jólesnek (és lehet, hogy nekünk már csak ez maradt). De az ott megosztott üzenetek biztos nem fognak kifordulni tíz, húsz, vagy száz év múlva a fiókunk mélyéről. Nem foghatjuk meg őket, nem nézegethetjük, nem szagolhatjuk meg, nem gondolkodhatunk el, hogy az írója miért épp ezt a képet választotta.

Gyakran tűnődöm azon, hogy attól, hogy valamit már meghaladott az idő, miért kell elfelejteni. Ahogy a pékségek korában is sütünk olykor kenyeret otthon, úgy küldhetnénk újra  képeslapokat azoknak, akiket szeretünk. Talán nem is kellene mindenkinek és nem is mindenféle alkalomból, csak akkor, ha olyan üzenetünk van, ami igazán személyes.

Rist Lilla