„A véletlen ünnepekben hiszek” – interjú Balsai Mónikával

Mi történik, ha egy színésznő be van zárva a négy fal közé, és a konyhájában folyton belebotlik egy rendezőbe? A konyha előbb-utóbb művészettárpiás élményműhellyé válik, a rendező fordítani és írni, a színésznő pedig játszani kezd. Balsai Mónit eredetileg új filmjéről és új színházi szerepeiről, valamint az élet különleges napjairól terveztük kérdezni, de végül az említett konyhától kezdve a játszótéren át a színpad mögötti takarásig sok helyet bejártunk. Egy részét vezetés közben...

Eszembe jutott egy nőnapi kérdés, ami mégsem az: manapság szinte mindennek van világnapja, szerinted szükség van erre?
Nem rossz, hogy vannak világnapok, mert így legalább ebben az iszonyatosan pörgő világban egyszer-egyszer teszünk egy felkiáltójelet valami ügy mellé, ami nyilván azért született, mert fontos. Persze közben az is igaz, hogy mindenben úszunk, és az embernek tudnia kell szelektálni, hogy mit tart fontosnak. Mindenki húz egy határt a saját ízlése és idegrendszere mentén. Nőnap mindig is volt, mindig is lesz. Most már van apák napja is…nem baj, legyen! Csak ezekhez mindig hozzátartozik az az üzenet is, hogy nehogy ez legyen az egyetlen nap, amikor szeretjük az anyákat, az apákat, a kutyákat. Fontosak a világnapok, de tudnunk kell őket a helyükön kezelni.

Egyébként ünneplő típus vagy?
Sajnos nem. Valamiért nem így szocializálódtam. De nagyon igyekszünk a családommal ezt megtanulni, bevezetni az életünkbe. Igenis fontos dolog, hogy a kapkodásban például a házassági évfordulónkat ne felejtsük el, mert akkor legalább az tényleg a mi egymásra figyelésünk, ami egy évben egyszer napra fontosan megvalósul. A számunkra fontos ünnepnapokat nagyon jó lenne tartani, és úgy ünnepelni, ahogyan nekünk jól esik, nem egy nagy szociális séma szerint.

Színházi vagy filmes munkáidnak van olyan fázisa, amikor már kicsit bele tudsz lazulni, tudod akár ünnepelni, hogy ez már biztos sikerült?
Jó kérdés, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor már lehet ünnepelni. A saját színházi premierjeimen mindig feszengek, az nem úgy ünnep, ahogy az ünnepet elképzeljük. A premier nagyon furcsa dolog: valamit megmutatunk, jönnek a tetszések, a nemtetszések, az ember fáradt és bizonytalan, így ez nem tud felszabadult lenni. A filmes ünneplések szintén nagyon furcsák, mert mire bemutatnak akár egy filmet, akár egy sorozatot, addigra annyi idő eltelik, hogy az ember már nem is tudja, mit ünnepel. Az viszont nagyon jó, hogy amikor egy stáb igazán összeszokik, megszereti egymást, akkor ott kialakulnak kis ünnepek. Most az RTL Klub Mellékhatás sorozatának második évadát fogjuk hamarosan bemutatni, úgyhogy összejön a kis csapat, és lesz egy közös első rész nézés. Ezek véletlen ünnepek. Ezekben tudom a legjobban érezni magam.

A barátnőimmel szoktak lenni nőcis találkozásaink, valahogy ezeket a lopott alkalmakat tartom a legélvezhetőbbnek.

Nincs kapkodás, nincs elvárás. De félre ne érts, életemben nem vártam ennyire a karácsonyt, mint most, hogy láthassam a kisfiamat, ahogy átéli a varázslatot, amit mi teremtünk neki. Ez nagyon átértékelődött.

És most, hogy anyuka vagy, gondolom, ezek az általad említett lopott pillanatok is felértékelődtek.
Igen, nagyon. És jóval ritkábbak. Emiatt még értékesebbek. Nekem van egy furcsa, vicces ünnepem: számomra az itthonról a munkahelyemre, azaz az aktuális színházba való út az igazi én-idő.

És ilyenkor mit csinálsz?
Vezetek (nagy nevetés). Ha nehezebb a szerep, akkor az autóban szöveget mondok, de ha könnyebb az előadás, vagy már vége van, és jövök haza, az nagyon fontos én-idő. Szeretek utazni, vezetni, egyedül maradni a gondolataimmal.

Március végén mutatják be a Hat hét című filmet, amely már több fesztiválon is nagy sikert aratott. A film témája nagyon fontos: azt a hat hetet mutatja be, ami alatt egy anya, aki lemond a gyerekéről, és örökbe adja, még meggondolhatja magát, és felnevelheti. Magyarországon nagyon megbélyegzi a társadalom azokat a nőket, akik lemondanak a saját gyerekükről. Örökbefogadásban érintettként miért tartod fontosnak ezt a filmet?
Ha szó is van az örökbefogadásról, legtöbbször a várakozók, az örökbefogadó szülők a főszereplők, és nem az örökbeadó. Minden örökbeadás mögött van egy történet, végre beleláthatunk egy ilyen drámába is. Nagyon sok oka lehet annak, hogy valaki örökbe adja a gyerekét, de ezekről azok az emberek, akiknek előítéleteik vannak, nagyon keveset, vagy semmit sem tudnak. Iszonyatos körülmények között, kilátástalan mélyszegénységben, lehetetlen, esetenként erőszakkal terhelt családi helyzetekben születnek gyerekek.

Valójában ez egy felelősségteljes döntés, egy belátás, hogy valaki nem fogja tudni azt az életet biztosítani a gyerekének, amit megérdemelne.

Én már a saját, személyes történetemről nem szeretnék többet beszélni. Ezért is nagyon fontos film a Hat hét, mert beszél mindazok helyett, akik bármilyen módon érintettek az örökbefogadásban.

Általános nézet, hogy 40 éves koruk után a színésznőket – kicsit brutálisan fogalmazva – elfelejtik. Ez ma már másképp van, mint néhány évtizede, téged is sok mindenben láthatunk, de azért fontos kérdés: érzed mindezt a saját bőrödön?
Én ezt most élem. Még nem látok rá. Az biztos, hogy kevesebb szerep van, de azért még van. Azt a változást látom, hogy végre nemcsak kamaszokról készül film és tv-sorozat, hanem felnőtt életekről is. Már nemcsak a kamasz-szerelem az érdekes, hanem a rendes felnőtt emberi kapcsolatok is. Ez nagyon jó, és remélem, így is lesz. Jó dolog, ha mindenki kap történetet maga számára.

Szerinted jó korban születtél?
Nem tudom… néha nagyon hálás vagyok, hogy nem a világháborúban születtem, vagy valami nagyon durván mélyszegénységben, esetleg egy vízhiányos afrikai államban. Nyilván ugyanígy megvannak azok a részei is a világnak, vagy megvannak azok a korszakok, amelyekben pont a másik oldalról lehetne vizsgálni ezt a kérdést. De ezen valójában teljesen felesleges gondolkozni. Én olyan ember vagyok, aki nem latolgat, nem foglalkozik azzal, hogy mi lett volna, ha… Szerintem ez felesleges időpocsékolás. Annyira rohan az idő, hogy számomra nagyon fontos, hogy azzal foglalkozzak, ami épp van, hogy abból hozzam ki a legjobbat, a legtöbbet. Persze ez nem mindig sikerül, és nem feltétlen vagyok ennyire tudatos.

Inkább ösztönös vagy?
Ilyen is, olyan is. Attól függ, miben. De talán inkább az ösztönös felé húzok, nagyon sokszor hallgatok a megérzéseimre. Anyaként ugyanolyan pánikolós vagyok, mint bárki más, akinek első gyereke van. Szerintem nálunk ez korosztályos probléma. Komolyan dolgozom, hogy ezt valahogy legyőzzem magamban. Állok a játszótéren, és nézem, hogy ebből mi lesz, hogy jutunk majd be a kórházba, satöbbi, de hatalmas önkontrollt gyakorlok és hagyom, nem megyek oda. Próbálok felszabadult anyaként létezni.

És közben folyamatosan játszol színpadon is.
Az elmúlt évadban két fontos bemutatóm volt. Az egyik a Centrál Színház kisszínpadán játszott Shirley Valentine. Ez egy monodráma, és akik látták, úgy fogalmazzák meg, hogy nemre, korra való tekintet nélkül valóságos gyógyír. Energiát és életkedvet ad.

Jól sejtem, hogy a monodráma kicsit más kategóriájú színészi feladat?
Nagyon nehéz, nem is biztos, hogy nekiállnék még egynek. Egyedül viszed az egészet, és nem arról van szó, hogy humorokat röptetsz, hanem tolmácsolsz egy életet, eljutsz egy történet elejétől a végéig. Legalábbis abban a darabban, amit én játszom, ez történik. Az is nehéz, hogy az ember egyedül lekösse a közönség figyelmét másfél órára.

De szereted játszani?
Igen, nagyon! Ez egy zseniális darab. A mi verziónkat a férjem, Ujj Mészáros Károly rendezte, és ő teljesen újra is fordította az egészet. Nagyon sok vicces dolgot írt még bele, új szófordulatokat, nyelvi megoldásokat, amitől humorosabb lett. De pont attól működik jól, hogy van mély oldala is.

Mondhatjuk, hogy ő és te alkotótársak vagytok?
Igen, abszolút. Ugye a mi kapcsolatunk 3 évig csak munkakapcsolat volt. Házinyúlra nem lövünk, ez volt a mottónk, de 3 év után be kellett látnunk, hogy felesleges küzdeni. Előtte egyébként annyira próbáltuk tartani a távolságot, hogy még magázódtunk is. Most pedig már 20 éve együtt vagyunk. Nagyon durva. Nyilván ő is dolgozik mással, és én is, de néha azért találkoznak az útjaink. Például a konyhánkban, ahol a pandémia alatt a Shirley Valentine született. Igazi művészetterápia volt.

magyartenger (Fotó: Horváth Judit/Centrál Szanház)

Mostanában számos előadó emeli ki, hogy a közönség visszajelzései között fontos szerepet játszik, ha egy darab terápiás hatással van rájuk. Színésznőként ezt hogyan látod?
Nagyon fontos lett. Persze, a színház, a művészetek alapvetően mindig ezt a célt (is) szolgálták, de most valahogy annyi rossz dolog történik, és ezek annyira megviselik az embereket, hogy különösen örülnek, ha egy-egy előadás ezekre enyhülést ad. A másik idei bemutatóm, a magyartenger is ilyen. Egy balatoni hétvégéről szól. Egy nagy családi ünnepről, amely során folyamatosan kerülnek felszínre a családtagok egymás iránti, és az élettel, a világgal való problémáik, világnézeti különbségeik.

Igazi magyar családi összejövetelt látunk a mostani időkből, rendkívül sok vígjátéki elemmel, de ugyanakkor tele elgondolkodtató momentummal.

Keserédes darab, amelyben szembesülhetünk a saját kis nyűgjeinkkel, de együtt nevethetünk rajtuk. A darabot Alföldi Róbert rendezte, aki azt emelte ki, hogy bármi történik egy ilyen családi összejövetel estéjén, legyen akármilyen szélsőséges az este, másnap akkor is ott ül mindenki és együtt reggelizik, hiszen egy család vagyunk. A magyartengerben nagyon jó csapat jött össze, csodálatosak a kollégák, varázslatos az előadás. A takarásban is mindig egymást figyeljük. Nagyon szeretek Robival dolgozni, minden szempontból élmény volt. Igazi kis családdá formálódtunk a színfalak mögött is. 

Kiemelt kép: Olajos Piroska