A kapu mögül figyelem, ahogy frissen, energikusan sepreget a háza előtt. Addig nem nyugszik, míg minden áttelelt, fonnyadt levelet le nem tessékel a járdáról. Egyszer csak megáll, rátámaszkodik a seprűnyélre, és a nap felé fordítja az arcát, de csak egy pillanatra. Nem ér ő arra rá. Ekkor nyitok be a kapun.
– Tessék, csak tessék! – dobja el hirtelenjében a seprűt, és szinte látom, ahogy átfut a gondolatain: holnap összegereblyézi az avart.
Töpi néni tényleg nagyon pici, az utóbbi húsz évben tíz centit még össze is ment, árulja el. Becenevét, amin immár mindenki szólítja, még a csepeli Centrum Áruház cipőosztályán akasztották rá a kolléganői, amikor a nyugdíja mellett ott dolgozott. Egy magas lánnyal voltak párban, emlékszik vissza, ő vonta kedvesen a hóna alá az első napokban: „Na gyere, Töpike.” Aztán valahogy rajta ragadt a név. Remek kollektíva volt, sóhajt fel már a nappalijában ülve Erzsike, kis madár a fotel mélyén. Julika, a főnöke, aki ezt a találkozót is megszervezte, a mai napig meg-meglátogatja. A pogácsát is ő hozta, finom, kóstoljam meg… De hideg van itt, nem fázom? Hoz nekem egy kardigánt. Ő inkább a hátsó szobát kedveli, ezért nem is fűt itt, de hál’ istennek már tavaszodik. Erzsike minden áldott reggel megköszöni a Jóistennek, hogy kisütött felette a nap. Szeret élni. Bár mióta Ada, a férje meghalt – annak is már vagy hét éve, álmélkodik el –, néha nagyon magányos. Szerencsére még bírja magát, a piacra is egyedül jár, és eddig gond nélkül haza tudta hozni a teli szatyrot. Megfőz magának, aztán munkához lát. Kitakarít, letörli a porcelánokat, most épp azon töri a fejét, le kellene már szedni a függönyt kimosni. Egyik nap majd behozza a létrát…
Nekem a hajam az égnek áll, de Erzsike csak mosolyog. Ugyan, ne féltsem, kutya baja, nem fog leesni. Orvoshoz se jár, úgyse a betegségére figyelnek soha, csak azon ámuldoznak, mennyi idős. Mondjuk, ezen néha ő is elcsodálkozik. Százkettő. Ki gondolta volna, azok után, amiken keresztülment!
Két hazában, mégse otthon
A történet ott kezdődik, hogy Erzsike egyéves volt, amikor az édesapja öngyilkos lett. Az édesanyja elkeseredésében rábízta őt meg a bátyját a nagyszülőkre Szepesváralján, és beköltözött Kassára. Merthogy Erzsikéék felvidéki szlovákok, pontosabban a nagyapja horvát származású volt, a család tehát a Monarchia egykori kevert népességét tükrözte. Erzsike soha nem felejti el, mennyire hiányzott neki az édesanyja, kisgyerekként úgy könyvelte el, a mama biztos nem szerette őt. A nagypapa azonban mindent megtett volna a kislányért, úgy hívta az ő dallamos szláv nyelvén: „Maja mílaja princessa!”, az én drága kis hercegnőm. A szelíd, bújós kislány meghálálta a szeretetet, és bátyjának is a szeme fénye lett. Tízévesen szakadt félbe az idill. Az anya új házasságot kötött, született még két gyermeke, és úgy határoztak a férjével, magukhoz veszik a nagyobb testvéreket is. A két kicsi azonban annyi munkát adott a mamának, hogy Erzsike megint csak mellőzöttnek érezte magát. Ahogy szavaiból kiveszem, ezt máig nem sikerült megbocsátania. Szerencsére a nevelőapjától sokat tanult, amikor később elveszítette az egyetlen magzatát, az ő szavai öntöttek belé lelket.
„Kisfiú lett volna…”
De ne siessünk ennyire előre! 1938 novemberében vagyunk, Erzsike éppen befejezte a polgári iskolát, amikor a magyarok bevonulnak a Felvidékre, hogy a trianoni béke után elcsatolt területeket visszavegyék. A magyarok örülnek, a szlovákok úgy érzik, összeomlott az életük. Erzsike nagynénje a huszonhat laktanya egyikében dolgozott, egy szót sem értett a magyar bakák nyelvéből, ahogy unokahúga sem, aki időnként besegített neki. Kérdezem naivan Töpi nénit, miért nem tanult tovább, amikor éles az esze.
– Eszembe se jutott. Akkoriban a nők még nem igazán jártak iskolába – néz rám döbbenten az idős asszony.
Tovább tehát nem tanult, viszont kiszemelte magának egy magyar katona, és 1941-ben feleségül vette. Úgy tűnt, Erzsike révbe ért.
– A férjem szakasztott úgy nézett ki, mint Jávor Pál – meséli. – Mohácson, mert oda vitt magával a szülei házába, felakasztottam a szobánk falára a berámázott fényképét, és mindenki azt kérdezte tőlem, miért tettem ki a híres színészt, szerelmes vagyok tán belé? Hát nem voltam szerelmes, igaz, a férjembe se. Csak büszke voltam rá, de azt se sokáig. A szülei nem szerettek, „szlovák lány, meg se tud szólalni magyarul”, én meg csak nyeltem, tűrtem. Tudja, én otthon, gyerekkoromban egy hangos szót nem hallottam. Végül saját házba költöztünk, de akkor meg a férjemet behívták a háborúba. Két és fél esztendeig egyedül voltam. Hogy én mit szenvedtem! – Erzsike még mindig valószínűtlenül csillogó kék szemébe könnyek gyűlnek, egy ideig nem is tudja folytatni. – Nem lehet azt elmondani, kedves. ’45 telén bejöttek az oroszok… De erről végképp nem beszélhetek, iszonyatos volt. Bújtam én mindenhova, legszívesebben az egérlyukba is befértem volna, éheztem, fáztam, azt hittem, megbolondulok. El is vetéltem. A padlásra igyekeztem, amikor valaki hátulról rám szólt, én meg eldőltem a létrával. Csupa vér volt minden. Kisfiú lett volna… Láttam, már megvolt mindene.
A nevelőapám így vigasztalt a levelében: „Téged jobban szeretett a Jóisten, Erzsikém.” A szavak csak később kaptak értelmet, amikor a férjem a háború végén hazatért. Nem ugyanaz az ember volt már. Ivott, kártyázott, nem lehetett elviselni. Mi lett volna, ha még gyerekem is van tőle?!
„Hajika, nem jössz haza?”
Erzsike elnémul. Aztán felnéz rám, és megosztja velem egy sorsfordító álmát. Egy nap, még Mohácson, eljött hozzá a fronton ottveszett bátyja, és azt kérdezte tőle: „Hajika, miért nem jössz haza, Kassára?” Ő azt felelte, mert nincs zoknija. Mire a férfi: „Hozok én neked kettőt is.” Erzsike felébredvén megértette az álmot. Összedobálta egy bőröndbe a ruháit, és azonnal felült a vonatra. Csakhogy a határon elkapták, mert nem volt szlovák útlevele. Mit tehetett volna, visszakullogott Mohácsra. 1947-ben hagyta ott végleg a férjét. Nem bánta már, mi lesz vele, nekivágott az ismeretlennek. Ezúttal Budapestre indult egy régi barátnőjéhez. Az asszony férje ott maradt a fronton, befogadta hát Erzsikét. Együtt jártak takarítani úri házakhoz, ebből volt egy kis pénzük. Semmit nem lehetett kapni, a fiatalasszony később is sokat éhezett, hol itt lakott, hol ott, olyan egyedül érezte magát, mint az ujja.
– Egyszer még az ávósok is bevittek a házigazdáimmal együtt, 1951-ben – emlékszik vissza az áldatlan időkre. – Akkoriban mindenki félt, rettegett. Tőlem azonban nem volt mit megtudni, hazaengedtek. Hogy fenntartsam a háziaknak a lakást, odavettem albérlőnek egy fiatal katonát, aki Ercsiből származott, és csak a kimenőire kellett neki a szoba, hogy átöltözhessen a civil ruhájába. Néhány hétig nem is találkoztam vele, aztán egyik reggel nem kelt fel. Bekopogok, mi van vele, hát tüzel a homloka. Szereztem lázmérőt, gyógyszert, kiápoltam. Akkor kezdődött a szerelmünk. Amikor felépült, azt mondta, olyan vagyok neki, mint az édesanyja. Mondtam neki, hogy anya és fia nem alszanak együtt. Hét gyönyörű év várt ránk abban a kis szobában. Életem legszebb, legfelhőtlenebb időszaka. Akkor romlott el minden, amikor építkezni kezdtünk a szülei telkén. Az anyósom áskálódott ellenem, és Ada, így becéztem a férjem, gyenge volt ahhoz, hogy ellenálljon neki. És én? Én voltam a mindent eltűrő asszony, aki egyébként is tíz évvel idősebb a párjánál, ráadásul férjnél van, tulajdonképpen megértem az anyósomat. Nagy cirkuszok árán tudtam csak elválni az első férjemtől. Adával 2007-ben házasodtunk össze hivatalosan, már idős emberekként. Igazából azonban az a fogadalom számított, amit még az elején, Isten színe előtt tettünk. Nem is váltunk el soha, nagyon szerettem őt… Amikor találkoztunk egymással, már esztergapad mellett dolgoztam. Akkoriban a nőket traktorokra meg gépek mellé ültették. Utáltam, de megtanultam. Én, a kalapos kassai polgárlány, aki mindig varrattam magamnak a szebbnél szebb ruhákat, amiket saját magam gondoltam ki. Persze később is varrattam, legfeljebb a munkába nem vettem fel. Amint lehetett, befejeztem az esztergálást, és jelentkeztem vasalónőnek a Patyolatba. Másfél kilós gázvasalókkal dolgoztunk, de nekem meg se kottyant. Nem mintha olyan erős testalkatú volnék, inkább, látja, olyan törékeny, cingár fajta. Sokat betegeskedtem is, előbb az epém – az elég súlyos műtét volt, ott is maradok, ha Ada nem áll mellettem –, aztán a tüdőgyulladások. De tenni kellett, bírni. Ezt az egyet megtanultam. Aztán ötvenöt évesen kaptam egy agyhártyagyulladást, az orvos se sokat konyított hozzá, de abból is felépültem, és nyugdíjaztattam magam. 1976-ot írtunk. Egy éven át gondoztam a kertet, csodaszép virágaim voltak, és rendben tartottam a házat. Akkoriban még húsz gyönyörű fenyő állt az udvaron!
„Megszépítem magamnak”
Erzsike egyszer csak azt vette észre, hogy elfogytak a tennivalók. Mégse lehet naponta nagytakarítani! Besétált hát a városközpontba, a Centrum Áruházba, hogy azzal is teljen az idő. A cipőosztályon beszélgetésbe elegyedett egy kedves, fiatal eladónővel, akinek elárulta, hogy ő csak nézelődik, mert már nyugdíjas. Az elámult. „De hát még olyan fiatal tetszik lenni, miért nem jön el ide dolgozni? A fél elárusítógárda nyugdíjasokból áll.” Így esett, hogy Erzsike, ettől fogva Töpi néni, a következő húsz évet egészen az áruház bezárásáig a cipőosztályon húzta le. A férfiosztályt különösen szerette. Csak ráemelte jóindulatú tekintetét a tanácstalan férfiakra, és azok szó nélkül megvették a lábbelit, amit elébük tett. Valójában hetvenhat évesen kezdte el élvezni a megérdemelt pihenést. Van egy kis hódolója a szemközti házban, kuncog, egy kilencéves kisfiú, az, ha csak teheti, hoz neki egy szál virágot a piacról. Mindennap átjön, elbeszélgetnek. Múltkor azt mondta neki a gyerek: „Te vagy az én nagymamám!” Az idős asszony elneveti magát, próbálja leplezni a meghatottságát. Mindenki szereti a környéken. A régi kollégák rendszeresen látogatják, még a polgármester is eljött, hogy felköszöntse a születésnapján. Gyermeke nem született, de már rég belenyugodott. A sors akarta így. Ez a ház az ő élete alkotása! Nézzem meg, mennyi szép bútor, dísztárgy van itt, ezt ő mind a jutalmaiból vette. És ha az élet a rút arcát mutatja felé, márpedig az az elmúlt százkét év során gyakran előfordult, igyekszik megszépíteni magának a hétköznapokat. A karácsonyfát se szedte még le, gyönyörű, ahogy reggelenként a színes gömbökön megcsillan a fény! Talán megvárja vele március 4-ét, a férje születésnapját. A férfi az utolsó éveiben már nagyon beteg volt, Erzsike pedig hűségesen ápolta. Úgy voltak, mint régen: anya és fia. Aztán hirtelen annak is vége lett.
– Csak az bánt, hogy nem tudtam tőle elbúcsúzni… – sírja el magát az idős asszony, szemlátomást nehezére esik az emlékezés. – Este leült a tévé elé, és többé nem állt fel. Nem tudtunk már beszélgetni. De este imádkozás közben néha meglátogat. Múltkor megkérdezte tőlem: „Hajika – mert így hívott –, nem jössz hozzám?” Kicsit haboztam: „Nem, Ada, én még maradok.”
Fotó: Bulla Bea
