A határozott fellépés, az úgynevezett érdek­érvényesítő képesség, az egészséges énkép. Szerintem én effélékről középiskolás koromban hallottam először, a pszichológia- vagy pedagógiaórákon, akkor meg már majdnem mindegy – vagy van önbizalom, vagy nincs. 

Nekem kevéske volt, ezért gyakran dühösen kompenzáltam, hát persze, azt szeretném, a lányomnak több legyen. Ne hagyják figyelmen kívül, mert nem mer szólni, nem tudja megmutatni magát, szemérmes vagy félénk. Másfelől nehezen viselem az agresszív, tolakodó alakokat, mindenem fázik tőlük, nehogy már ilyen felnőttet neveljünk belőle.  

A múltkorában szőnyeg szélére állított Edit néni, vitassuk meg, mi történt délután. A mi ovinkban is sok a gyerek, maximális létszámmal üzemel a csoport, a végletekig túlterhelt pedagógusoknak kevés ideje marad diskurálni velünk, úgyhogy amikor a mi drága óvó nénink jelezte, beszélnünk kell, azt hittem, komoly baj van. Hanna és az egyik ovis fiú a csoportból dinamikusabban rendezték a nézeteltérésüket, mint illett volna. Előbb a fiatalember taszajtotta le a lányunkat a bringáról, cserébe viszont kapott a sértett biciklistától egy maflást. Álltam a szőnyeg szélén, és azt kellett volna mondanom, hogy nem szabad maflást adni, mert nem helyes, akkor sem, ha az embert lelökik a bicikliről, ami, ugye, szintén nem a rendes eljárás. Óvatosan, motyogva megismételtem Edit néni mondatait, inkább illendően, mint meggyőzően. Nem tudom, jól csináltam-e. Utólag sem vagyok biztos semmiben, de ott ez jött ki belőlem. ­Helyes vagy nem, belül büszke voltam rá, hogy Hanna megvédte magát.

Aztán egy születésnapi partiról hazafelé jövet azt bírta mondani a pici lányunk, aki úgy kapott ajándékot az ünnepségen, hogy nem ő volt az ünnepelt, egy ilyen aranyos lánynak, mint ő, persze hogy adtak meglepetést. Bennem akadt a szó. Visszakérdeztem, és minden különösebb zavar nélkül megismételte az érvelést, aranyosság egyenlő ajándék. Másnap bementünk egy virágoshoz, Hanna elkápráztatta tudásával az eladó nénit, elmondta, melyik virágot hogyan nevezik, habzó lelkesedéssel dicsérte a vágott készletet, és megkérdezte az egyetlen, számára ismeretlen virág nevét. A hölgy ámuldozva állított neki össze egy apró, de csinos csokrot az asztali maradékból. Ajándékba. Kifelé menet már hegyeztem a fülem, és igen, érkezett is a problémás mondat. Egy ilyen szép kislánynak persze hogy ajándékozott a néni csokrot. Ezután hosszan beszélgettünk róla, mit jelent, ha valaki okos vagy szép, és az mire való, mit jelent az a szó, hogy szorgalom, alázat. Hanna, ha sok újat hall, vagy zavarban van, úgy tesz, mintha nem figyelne, vagy érdektelen lenne, amit mondunk. Nézett a Pozsonyi úti éttermek felé, az egyik cukrászda előtt van egy csinos cégér, amiről valaki letörte a faragott díszmadarat. Menjünk oda, javasolta, „hoztam ragasztót”, mutatta, és valóban, elővett a zsebéből egy papírragasztós tubust, „mondjuk nekik, hogy segítünk megragasztani a madárkájukat”. Megmelegedett a szívem, és kicsit meg is könnyebbültem, megvannak őbenne az egészséges egyensúlyok, nem kell folyton aggódnom, és talán nincs más dolgom, mint hagyni ezeket működni.