Nem kell nagy dolgokra gondolni, már apróságok is bearanyozhatják a legszebb évszakot. Bár egyik kolléganőnk bizony még minket is meglepett a terveivel – szerintünk kitalálják, kiről van szó. A mi tavaszunkat mindenesetre ez a hír is elvarázsolja.
JÓNAP RITA: Kipakolok, bepakolok
Idén tavasszal a szükségből kovácsolok erényt: elpakolom a szekrényeimet. A ruhásakat, a cipősöket, a konyhai összest. Tudom, hogy vannak, akiknek nem kell pakolniuk, mert rendet tartanak; vannak, akiknek kell, és idegesítő feladatként tekintenek rá, de én egy harmadik csoporthoz tartozom, azokhoz, akik ezt tudják élvezni: amikor végre rászánják magukat. A lakásfelújítás, a festés, a lumbágóm, majd a befagyott vállam megakadályozott abban, hogy szelektáljak, rendezzek, ezért mostanra túl sok minden lett a polcaimon. Reményeim szerint fokozatosan az összesnek a végére járok, megtalálom a Leia hercegnős pólómat, és örömmel nézegetem majd a rendet. Remek alapozás lesz a tavaszi nagytakarításhoz.
BUS ISTVÁN: Sport, tanulás, relaxáció
Sokkal többet mozgok – és ez már nemcsak fogadalom, hanem tényleg így van. Januártól mindennap mozgok legalább egy órát: túrázom a közeli hegyekben, vagy szabadtéri kondiparkban teszek-veszek. Odafigyelek arra is, mit eszem és mit iszom. (Hogy mit nem eszem, és mit nem iszom.) Idén tavasszal jelentkezem egy felsőoktatási intézménybe, mert találtam egy olyan képzést, ami nagyon érdekel. A rengeteg munka mellett próbálok többet lenni a családdal, és tudatosabban lazítani. Tervem, hogy elsajátítsam a jógalégzés és a meditáció alapjait.
KORONCZAY LILLA: Kifutok a világból
Már régóta tervezem, csak még nem húztam fel a nyúlcipőt. Aztán meg már késő lett, mert beütött a menopauza. Most, hogy csontritkulás fenyeget – ezt is meg kéne nézetni, hogy van-e nekem ilyen valójában, vagy csak az orvos ijesztget vele –, már csak gyaloglásra lesz módom. Kaptam is karácsonyra a páromtól halvány noszogatási szándékkal egy pár nordic walking botot. Mint megtudtam, két fajtája létezik, az egyik túrázáshoz való, a másik a margitszigeti rekortánra. Én ez utóbbival bírok, tehát ott fogom róni a köröket tavasszal. Béres Alexandrától hallom, hogy csak az erőltetett gyaloglásnak van értelme, amiben meg is izzad az ember, azt is minimum háromszor érdemes végezni egy héten, legalább negyven percig. Attól már épül az izomzat, és remélhetőleg összetartja omladozni készülő csontvázamat. Közben meg majd valahogy mozgatom a botokat is, nehogy felbukjam bennük. Ha találkoznánk, kérem, őrizzék meg a komolyságukat!
DUDICS EMESE: Privát oázis
Tavasszal kicsinosítom az erkélyünket! Több éve dédelgetett álmom ez. Nincs kertünk, de legalább van egy balkonunk, ami eddig leginkább raktárként szolgált. Új padlóburkolat, egy kisasztal, két kerti fotel, ennyi az álmom. Ha ezzel megvagyok, akkor már csak néhány növény hiányzik. A tervezgetésnek ezen a pontján azért, kellő önismeret birtokában, kicsit óvatos vagyok. A lakásban tartott növényeknek ugyanis nem mindegyike élte túl az otthonunkban uralkodó… nos, klimatikus viszonyokat. Na de majd most!
V. KULCSÁR ILDIKÓ: Én bizony férjhez megyek…!
Amikor az egyik kedvenc szerkesztőm megkérdezte, van-e kedvem a tavaszi terveimről írni, zavarba jöttem. Mondjam? Ne mondjam? Írjam? Ne írjam? Aztán elszántam magam, és küldtem egy rövid e-mailt: Az idei tavaszom legfontosabb programja az esküvőm lesz. A szerkesztői válasz is rövid volt: Ne őrjíts, Ildi!
Pedig a hír igaz, bár a bulvárban dolgozó kollégáimnak nem szolgálhatok szaftos történettel, miszerint elvált, de újból férjhez megy az ötgyerekes Vékulcsár. Ugyanis egy szép téli estén azzal állított haza az én közgazdász férjem, hogy csak 2038-ban leszünk ötvenéves házasok, akkor lehetne aranylakodalmunk, amit talán megérhetünk, de már nem leszünk olyan egészségesek és főleg „gyönyörűek”, mint ma. Mire befejeztem a vihorászást, mert elképzeltem magam nyolcvan körüli, hamvas menyasszonynak, ő elszántan folytatta a mondókáját.
– Kifundáltam, hogy márciusban, a harmincötödik házassági évfordulónkon újból feleségül veszlek. Sokat adna mindkettőnknek, remekül állna neked… Szóval gyere hozzám ismét feleségül, tartsunk egy házassági fogadalmat megerősítő esküvőt! Jól kitaláltam, ugye?
Néztem a diadalmas arcát, és elolvadtam. Ő, aki a születése előtt kétszer állt sorba, amikor a matematikai képességeket osztogatták, de elkerülte az empátiát ajándékozó angyalokat, képes megérezni, hogy valami különös érzelmi sokkra vágyom ebben a rosszkedvű világban? Hogy (sokakhoz hasonlóan) rendületlenül szeretem, ha szeretnek, mert akkor nagyobb kedvvel tudok magam is szeretni? Hogy boldogan mondok igent úgy, hogy az unokáink is hallják? Mert talán minta lesz nekik? Mégis lehet, mégis van… szerelem. Életre szóló szövetség. Még két munkamániásnak is. Persze nem rózsaszín, gügyögős, mert az hazugság, de jókedvű, viharos, vitatkozós, csupa élet. Amit érdemes keresni! Mindketten elváltunk a találkozásunk előtt, mindketten gyerekekkel érkeztünk a házasságba, összehoztunk egy ezernyi gonddal küszködő patchwork nagycsaládot… És lám, most itt áll előttem, s hatalmas mosollyal kér újból feleségül?
Azóta az esküvőnkre készülünk. Az imádott gyerekeink meghatottan nevetnek, közben mi a szokásosnál is többet beszélgetünk. Most nemcsak a világ dolgairól meg a gyerekeinkről, hanem a jelenünkről, a jövőnkről, a múlt buktatóiról, az elképesztő mennyiségű munkáról, a kudarcokról és a sikerekről, amelyeken átsegítettük vagy inkább átvonszoltuk egymást. Rátaláltunk Gáspár István atyára is. Szolnokon. Nosza, megyünk a Tisza-parti városba, mert szeretjük és bízunk benne!
Nem lesz rongyrázás, nem jönnek a rokonaink, barátaink, kollégáink különbuszokkal, csak a gyerekeinket hívtuk családostul – hét unoka lesz jelen! –, és én tudom, szeretettel figyelnek majd ránk a szüleink is a távoli égi kávéházból.
Utóirat: Csöndesen jegyzem meg a végén, hogy csak önök tudják, kedves Olvasók, nem mondtam ám rögtön igent a „lánykérésre”! Huszonnégy órás gondolkodási időt kértem. A „vőlegényem” morgott, a barátaink hahotáztak, megdicsértek, és azt pedzegették, hogy a következő tavaszon talán ők is…
illusztráció: 123RF
