A tizenhét éves Ingvild a lélegzetét is megpróbálta visszatartani. Csak feküdt a földön, érezte, hogy meglőtték, de fogalma sem volt, milyen súlyosak a sérülései. Testét félig eltakarta egy halott barátnője, Ronja. Közben a merénylő járkált a testek között, túlélők után kutatott. Ingvild hallotta, ahogy újratölti a fegyverét, és azt is, amikor elhagyta a helyiséget.

A harminckét éves Anders Behring Breivik 2011-ben egy nyári napon hatvanhét fiatalt lőtt le Utøya szigetén. Két további áldozata is volt, egyikük menekülés közben fulladt vízbe, a másik ugyancsak menekülés közben zuhant le egy szikláról. A kis norvég szigeten a kormányzó munkáspárt szokásos évi nyári tábora zajlott zajlott, ők voltak a szélsőséges Breivik célpontjai. Norvégiát ott sebezték meg, ahol a legerősebbnek érezte magát. Erős, jóléti társadalma évtizedek óta ideális befogadó állammá tette, ám törvényszerűen egyre hangosabb lett a társadalom átalakulását nem jó szemmel nézők hangja. Ők nem örültek a sok lengyel, és még kevésbé a sok muszlim bevándorló érkezésének. Breivik a kormányzó munkáspártban találta meg az okot, őket akarta térdre kényszeríteni.

Hol van Emilie?

2011. július 22-e olyan mélyen ivódott a norvég társadalom emlékezetébe, amilyen mély az amerikaiak sebe az ikertornyok elleni támadás óta. Breivik azon a napon egy robbanószerkezettel teli kisbusszal parkolt le az oslói kormányzati negyedben, ahol a busz öt perccel fél négy előtt felrobbant. Nyolcan azonnal meghaltak, több mint kétszáz ember megsérült. A rendőregyenruhát viselő Breivik ezután indult el a fővárostól negyven kilométerre található szigetre. Átvitette magát a komppal, azt mondta, a norvég rendőrség küldte, hogy legyen ott valaki, tekintettel az oslói robbantásra. Amikor az eléje siető táborvezetőnek és a biztonsági embernek gyanús lett az egyedül és valóságos fegyverarzenállal érkező férfi, ezért elkérték az igazolványát, egyszerűen lelőtte őket. Velük kezdte, majd elindult a szigeten, és válogatás nélkül lőtt mindenkire. Fejre célzott, és közben a marxistákat, a liberálisokat, az elit tagjait kárhoztatta fennhangon.

Gyászoló pár Utøya szigetén 2011. július 23-án (Fotó: Jeff J Mitchell/Getty Images)

Az egész világot megrázó eseményről két film is készült, merőben eltérő koncepcióval. Az Utøya, július 22. címet viselő, norvég rendezésű filmben magát a gyilkost nem is látjuk, legfeljebb messziről, csak egy fekete alakként. Az egész rémtörténetet egy lány, Kaja szemszögéből nézhetjük végig, őt követjük nyomon, vele lapulunk az erdő fái közé, a sáros földre, a part sziklái alá. Kaja mindvégig kétségbeesetten keresi a húgát, Emilie-t, akiről nem tud semmit, és akiért felelősnek érzi magát. A merénylőről sem tud semmit, azt sem, egyedül van-e. A menekülő fiatalok egy darabig azt találgatják, nem gyakorlatról van-e szó, de hamarosan kiderül, sokkal súlyosabb a helyzet. Futnak, lapulnak, halottakat látnak, próbálnak telefonálni, de főképpen próbálnak élve maradni.

A norvég rendező, Erik Poppe bravúros módon egyetlen hosszú snittben vette fel a hetvenkét percnyi ámokfutást, a néző azon kapja magát, hogy ő is visszatartja a levegőt, az ő keze is markolni akar, jobb híján a széke karfájába kapaszkodik. Együtt szalad Kajával a sátrak felé, próbálja hallgatózva kideríteni, melyik irányból érkeznek a lövések, és eldönteni, hogy hol biztonságosabb.

A film megpróbálja átélhetővé tenni azt, amiről az első képsorban a főszereplő ezt mondja: úgysem értheted meg.

Megérteni nem lehet, elfelejteni még annyira sem, és a jelek szerint feldolgozni is szinte lehetetlen. A túlélők történetei iszonyatosak. Mi játszódhat le egy kamasz fiúban, ha súlyosan sebesülve fekszik, és véres köpetébe írja bele a szülei telefonszámát? Az Utøya, július 22. rendezője nagyon közel jutott a lényeghez, megrázó, de nem hatásvadász filmet készített.

A túlélés terhe

A másik Utøya-filmet Paul Greengrass rendezte, az ő nevéhez fűződik már több hasonló, valós drámai eseményeket feldolgozó mozi, például a Véres vasárnap, a Phillips kapitány és a United 93. A brit rendező arra tett kísérletet, hogy a túlélők szempontjából mutassa be a történetet. Főszereplője egy Viljar nevű fiú, aki ugyancsak a testvérével vesz részt a táborozáson. A srácot Breivik háromszor lövi meg, mégis életben marad. Egyik szemére megvakul, és több súlyos sérülése lesz, de él. Ebben a filmben láthatjuk az akkori norvég miniszterelnököt, Jens Stoltenberget – később a NATO főtitkára lett –, és megismerhetjük a norvég jogrendszert Breivik ügyvédjén keresztül. A csatát, amelyet a hozzátartozókkal együtt sokan vívnak azért, hogy a gyilkos ne bújhasson ki a felelősségvállalás alól. Túl egyszerű volna beszámíthatatlannak nyilvánítani, gondolják, és győznek. Breiviket a filmben is, a valóságban is a Norvégiában legsúlyosabb ítélettel sújtják. Huszonegy évet kap. (Norvégiában ez a maximálisan kiszabható büntetés, amelyet azonban, ha az elítéltet továbbra is veszélyesnek tartják a társadalomra, meghosszabbíthatnak – a szerk.) Bizonyosan a valóságban is megrendítő vallomások hangzottak el a bíróságon, ahogy a filmben.

A Július 22. című film főszereplője túlélte a mészárlást. Az Utøya végén a húgát kereső Kajlát megöli a gyilkos. A néző semmilyen megkönnyebbülést nem érez, amikor a film utolsó képkockáin azt látja, hogy Kajla húga életben van, egy mentőcsónakban ül, igyekszik segíteni egy súlyos sérültnek. A túlélők testi és lelki állapotáról időnként érkeznek híradások, és támadójukról is hallunk, amikor éppen a börtönviszonyaira panaszkodik. Jelenleg az Utøya szigetétől alig tíz kilométernyi kistelepülés, Ringerike börtönében raboskodik.

Kiemelt kép: 100 000 ember gyűlt össze az áldozatokért tartott virrasztáson 2011. július 25-én Oslóban – és az egyik film plakátja/Imdb – Fotó: Jeff J Mitchell/Getty Images/nőklapja.hu