És most miért hívtál fel? Miért akartál velem beszélgetni? – szegezte nekem a kérdést, mielőtt megszólalhattam volna. Tudtam, hogy ez lesz! Kilencvenkét év ide vagy oda, Galambos Erzsi változatlanul kíváncsi, érdeklődő, szókimondó, mindig a dolgok közepébe vág. Nincs előkészítés, rávezetés, tiszteletkör, nincs kecmec, ő rögtön rákérdez kamasz lányos hevességgel.
Érdekelsz. Hogy a csudába csinálod? Még mindig tökéletesen tudsz énekelni, táncolni, ha kell, letáncolod a színpadon a huszonévesekből álló tánckart…
…jól is nézne ki, ha a tánckar táncolná le a szólistát.
Ezenkívül ragyogsz, sugárzol, és ha nem szégyellném a dolgot, esküszöm, szívem szerint udvarolnék még most is.
És miért nem teszed?
Ötven évet próbálkoztam hiába…! De azt hiszem, több százan vagyunk így.
Nem szabad feladni! Ki tudja, hátha… Törődjek bele, hogy azért, mert túljutottam a kilencvenen, már a kutyának se kellek?
De ezt hogy csinálod? Hogyan tartod így magad?
A gének is, meg én is nagyon vigyázok magamra, meg akarom mutatni, hogy az ember ilyen idős korában sem hagyhatja el magát. Tudom, sokan azt mondják, hogy á, ilyenkor már nem számít, de én másképp gondolom. Nagyon hiú vagyok arra, hogy bár nekem is százfajta nyavalyám van, de ez egyszerűen nem tartozik senkire. Próbálok úgy élni, hogy mindig elfogadom azt, ami van. Mert ha nem fogadom el, akkor mi történik? Semmi. Dühöngök.
Ahogy a színpad, úgy a család is a szíved közepe…
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy szerető, boldogságos családom van. Büszke vagyok, hogy a lányom, Petrovics Eszter rendezőként most fejezte be a Cziffra-filmet. Már láttam is, fantasztikus. Emlékszem, annak idején mekkora élmény volt számomra, amikor a Váci utcai Anna presszóban Mezey Mária énekelt és Cziffra György zongorázott. Egyszerűen szerelmes vagyok a tehetséges emberekbe. Most legutóbb Nagy Sanyit fogadtam a szívembe. El vagyok bűvölve attól, amit a Játékszínben művel. Amikor ilyet látok, elkezd fájni a szívem a színpad után. Tudod, ebben a korban elég nehéz szerepet találni.
Igen, Júliát már nem biztos, hogy terád bíznák…
Még várnak, amíg beleöregszem. Sebaj. Szóval jól megvagyok a bőrömben. Ismered ezt az érzést?
Nem.
Hetven százalékban a család a fontos. Az unokám most lesz tizenhat éves. Egész más világ. Tudod, érdekesnek találom, hogy egy zeneszerző nagypapa, egy színésznő nagymama, egy tévés dokumentumfilm-rendező anyuka és egy fotós apuka gyermekeként kémia–biológia szakra jelentkezett a gimnáziumban. Nem furcsa ez? Ahogy növekedik, ahogy kinyílik előtte a világ, az borzalmasan izgalmas számomra. Pedig nem lehet azt mondani, hogy sima életem lett volna. Gyerekkoromban az üldöztetés, bujkálás, aztán a musical kibontakozásának időszaka, majd az operett korszaka, aztán a József Attila Színház, ahol jöttek a remek prózai szerepek. Emellett nekem megadatott, hogy Magyarország legnagyobb színészeivel játszhattam együtt. Na de ehhez hozzájárult a tévé is, tudod? Képzeld el, hogy a kilencvenedik születésnapomra készítettek velem egy interjút, ahol mondták, hogy hatvannyolcezer méter filmet forgattam. Tudod, milyen sok az?
Voltak kedvenc partnereid?
Akkor szinte mindenki az volt, annyi hatalmas színész nyüzsgött a színpadon! Az igazi nagy kedvenc persze hogy Jávor Pál volt, mint akkoriban majdnem minden lánynak. Amikor a filmjeit vetítették, végigjártam a Dembinszky utca négyet, hogy hol lehetne mosogatni, így gyűjtöttem fillérekből annyi pénzt, hogy jegyet vegyek a moziba. Az első sorban a padról néztem lélegzet-visszafojtva a filmjét. Aztán évtizedek múltak el, és egyszer a Bartók Teremből (ez a mai Pesti Színház helyén volt a Belvárosban) felhívtak, hogy volna egy szerep, elvállalom-e. Rögtön igent mondtam. Másnap tizenegy órára bementem, ott volt már Sütő Irén, és kérdeztem, ki lesz a férfi főszereplő. Ebben a pillanatban belépett Jávor Pál. A kislánykori bálványom! Már idős volt, beteg, összetört, mégis csak ámultam eleganciája, tartása, méltósága láttán. Mondtam is neki: Tudja, mennyit kellett mosogatnom maga miatt?! Ugyanaz a varázs áradt belőle, mint fénykorában. Tökéletesen tudta a szerepet, minden próbát végigcsinált, kedves volt, és a szünetekben mindenkit meghívott az Anna kávéházba egy süteményre. Ilyen úriember volt. És megadatott nekem az is, hogy az Orfeumban felléphettem Karády Katalinnal. Olyan hatással volt a közönségre, és olyan alázattal űzte a hivatását, mint senki más.
A legkedveltebb kollégáid között szoktad emlegetni Haumann Pétert.
Kedvenc partnerem volt évtizedeken keresztül. Szórakoztató, lenyűgöző, elragadó, mindenkit rabul ejtett, és a szakma szentség volt számára. Egyetlenegyszer bakizott: szegedi fellépésünkkor egy verssor nem jutott eszébe. Zseniális improvizálással átsiklott rajta, úgy, hogy senki nem vette észre a nézőtéren, mégis éreztem egész este, hogy bosszankodik. Lement az előadás a szokásos frenetikus sikerrel, a közönség indult is már haza, ám Péter ott állt az előcsarnokban, és kérte, hogy várjanak még pár percet. Elmondta, hogy előadás közben bizony hibázott, és lehetőséget kért korrigálni. És ott az előcsarnokban elszavalta úgy a verset, hogy mindenki elérzékenyült. A tökéletességnek ezt a fokát soha senkinél nem tapasztaltam, pedig zsenikkel dolgoztam Darvas Ivántól Gábor Miklósig, a Latabárokkal… Benkő Gyulától is tanultam. Hogy hogyan kell resztelt májat készíteni… Csupa csoda.
Volt ellenséged?
Senkivel nem voltam soha haragban a színházban. Volt, aki bántott, de azt elkönyveltem. Egy dolog számított nekem a színpadon: hogy a darabban jó legyek. De megőrültem és földhöz vágtam magam, ha láttam, hogy a próbán, amikor már rég tudni kellene az egész szöveget, bejön valaki szövegtudás nélkül, zsömlét majszolva. Közben mindig irigyeltek, hogy a Galambosnak minden ruhája kész, soha nem kell próbaruhában kimennem, de azt nem tudták, hány órát álltam a varrodában, hogy jó legyen a ruhám. Azt, hogy a táncpróbán, amikor betanultuk a West Side Storyt, a többiek már hazamentek, én meg még mindig gyakoroltam a lépéseket.
Hogyan ragyog át téged mindig valami derű?
Tudod, mindig írok levelet a Jóistennek, hogy ha lehet, az örökkévalóságot velem kezdje. Tudom, hogy sok gondod van, drága jó Istenem, de nem lehetne, hogy az emberek addig éljenek, ameddig akarnak? Ameddig van remény arra, hogy akármilyen rossz a mai nap, de holnap talán jobb lesz, hogy van értelme?
Színházban van még terved?
Nincs. Illetve egy van… Tudniillik mindig szerettem volna eljátszani öregen Cecíliát a Csárdáskirálynőben, az nagyon érdekes szerep. De mondd, kinek kellene már egy kilencvenkettedik évében járó színésznő? Mert ugyan a közönség is öregszik, de nem hiszi el, hogy én a színpadon is öregszem, hanem ugyanúgy akar látni. Ugyanúgy akarsz látni te is, ahogy régen láttál. Imádok piacra járni. Ott megismernek, ki a hangom alapján, ki az arcom alapján. Nagy sikerem van! A kofák a kezembe nyomnak egy szép piros almát, a többi vásárló a sorban megkérdezi, hogy vagyok. Elkezdünk egymással diskurálni. Elmondom, hogy aznap mit fogok főzni. Közben, visszatérve a színpadhoz, attól is félek, nehogy azt gondolják, hogy itt vagyok én, az idős asszony, aki elveszi a lehetőséget és a teret a fiataloktól. Ezt nem akarom. Azt hiszem, én eljátszottam az életben, amit el kell játszani.
Fotó: Lafferton Zsolt
