Már az iskola folyosóján magával ragad a muzsika. Hömpölyög a falak között a cigány himnusz, először csak a hegedűk húzzák, aztán friss gyerekhangon is felcsendül: „Zöld az erdő, zöld a hegy is, / A szerencse jön is, megy is. / Gondok kése húsunkba vág…” Először Fulókércsen hallottam ezt a szívszorító dalt, amikor a Máltaiak kis focistáiról írtam. Még a tíz év körüli rajkó képe is tisztán él bennem, ahogy az árokparton előkapja ütött-kopott gitárját, és belecsap a húrokba. Benne volt abban kis szívének minden fájdalma, az aznapi matekegyestől a lefekvéskor korgó gyomráig.
Tarnabodon vajon mi vár rám?
Hát itt bizony öt gyönyörű negyedikes kislány vár, akik csillogó szemmel énekelnek, táncolnak, kezük a levegőben: Sej haj romale, sej haj chavale romale… – furcsa látvány egy osztályteremben. A tarnabodi iskolában a zeneoktatást beépítették az órarendbe, Báder Ernő zenetanárnak tehát hatvan perce van, hogy a széllelbélelt tízéveseket hegedülni tanítsa.
– Ez nem óra ám, legalábbis én nem annak hívom! – javít ki kacagva a Prima díjas hegedűvirtuóz, a Szimfónia program művészeti vezetője. – Hanem… nem is tudom, mi. Az életre szeretném nevelni a diákjaimat. Hegedülés közben megtanulnak figyelni, a gyakorlás során elsajátítják a fegyelmet, a kitartást. Kint a világban ezekre a képességekre lesz szükségük. Ugye, Bianca? – néz rá megjátszott szigorral az egyik kislányra, de a gyerek olvas a tekintetéből: nem haragszik rá igazából a „báttya”. Így hívják a prímást a gyerekek, hisz közülük való.
– Éppen vége a „bizalmi körnek” – mutat a sarokban körbe állított székekre Ernő –, itt szoktuk megbeszélni a foglalkozás elején, kinek mi gondja, baja van. Márpedig ezeknek a gyerekeknek nem fenékig tejfel az életük. Nekem megnyílnak – és ezt most nyilván általánosságban mondom, nem pont róluk, hiszen más falvakban is tanítok –, elsírják, ha az apjuk ne adj’ isten lelépett, valaki iszik a családban, börtönbe kerül, nem sorolom tovább. De szerencsére már sokkal jobb a helyzet, mint amikor tíz éve elkezdtük a programot… Na de munkára, lányok, álljatok a tükör elé!
Brigi, Miri, Emi és Bia odaperdülnek, és már sír is a kezükben a hegedű. A tanár mögéjük áll, és a szemükbe nevet:
– De ne úgy, mint aki citromba harapott! A zene örömforrás. Így ni! Könyököket fel, hát egyenes.
A lányok arcán elömlik a mosoly. Hát még amikor Ernő leplezetlen hiúsággal végigsimít felnyírt üstökén! Alig bírják visszatartani a nevetést. Tudják, hogy tanáruk csak bolondozik velük. Részben ez a titka. Ernő nem tanítja a diákjait, hanem velük dobog a szíve… Szeretném tudni, hogyan veszi rá a tanítványait a hangszer szeretetére? Bólintok, mire odahívja magához Kamillát. Nézzem meg, milyen ügyes, pedig még csak háromszor vett részt az oktatáson, azzal ráigazítja a kislány kezét a húrokra. Mondja meg, melyik a piros, a lila, a zöld, a fekete. A kislány remekül megfelel.
– A színek segítségével gyorsabban megtanulnak a gyerekeink játszani, mint ha egyből a kottát erőltetnénk – magyarázza a prímás. – Már az elején így csináltuk, amikor még csak papírhegedűink voltak, aztán persze lettek igaziak is. Kézről tanulnak, ezt még a Rajkó Zenekar vezetői találták ki annak idején,
tudom, mert magam is a Rajkó-Talentum művészeti iskola növendéke voltam. Leegyszerűsítjük nekik a kottát, az elmélet még ráér, így hamarabb érik őket sikerélmények. Nekem erre, mondjuk, nem volt szükségem, mert nagyapám már négyéves koromban a kezembe adta a hangszert, ötödik generációs cigányzenész vagyok – árulja el, majd elindítja a növendékeit egy nótával, és leül velem beszélgetni.
Mindannyiukat a segítés vágya vezérli ebben a programban, vág bele a történetükbe. Neki ráadásul több unokatestvére is Tarnabodon lakik, mert 1974-ben a tiszai árvíz idején az ártéri falvakból sok család ideköltözött, többek közt az ő rokonságából is. Rossz időket megélt falu ez. Amíg a Máltaiak nem jöttek, 2004 táján, borzasztó szegények voltak az emberek, a rendszerváltás után megszűntek a munkahelyek, busz se járt, hogy bemehettek volna dolgozni a városba, lassan lepusztult a falu. A házak harmada ma is üres, felverte őket a gaz, pedig a szeretetszolgálat előbb saját erőből, 2019 óta pedig az állami Felzárkózó Települések program keretében már sokat megvásárolt, felújított. Ezerféleképpen támogatják a családokat, átvették az iskola és az óvoda működtetését is, de ami a legfontosabb, munkahelyeket teremtettek. A most felnövő gyerekek többsége már látja a szüleit dolgozni, tisztességesen élni, de a korábbi generációk nem kaptak erre mintát.
– Ráfér az itteni srácokra, hogy lássák, önerőből mire lehet vinni! – hangsúlyozza Ernő. – Mi a zenésztársaimmal példaképül szolgálunk nekik. A muzsikálás nemcsak örömöt okoz nekik, hanem közösséget kovácsol belőlük. És ez a cél! Szeretném, ha előbb-utóbb minden településnek lenne saját zenekara, és hogy azokból a legjobb kis muzsikusok a nagyzenekarunkban játszhassanak. Felléptünk már az Urániában, tavaly a Zeneakadémián, előtte meg a Wiener Konzerthausban Bécsben… Óriási élmények, egy életen át táplálkozni fognak belőlük a gyerekek! Ha nem is lesz mindegyikükből zenész, soha nem hagyja őket lecsúszni az itt szerzett önbecsülés, garantálom.
Kinek mire rezeg a lelke
Itt tart, amikor megjelenik egy fej az ajtórésben. A gitárosokra és a csellósokra nem vagyok kíváncsi? – kérdezi Vörös Tamás, Ernő gyerekkori iskolatársa, zenészbarátja, akit négy éve szervezett be a Szimfónia programba. Az ő diákjai alkotják a negyedik osztály másik felét, és ugyanúgy csüngnek a tanárukon, mint Ernőn az övéi. A „nagy mackó” pedig mosolyogva tűri. Végtelenül türelmes ember. Ez volt az oka, hogy végül hagyta magát rábeszélni a tanításra, sőt ideköltözött Budapestről egy közeli faluba.
– Először nagyon féltem, hogy a gyerekek majd megesznek reggelire – nevet magán –, aztán bejöttem ide, és a ragyogó tekintetüket látva megéreztem: ez lesz a jövőm. Nem gondoltam volna, hogy a tanítás ekkora boldogsággal tölt el! Látni a gyerekek örömét engem is új emberré varázsolt. Azonkívül mentor is vagyok, igyekszem átadni az évek során kicsiszolódott módszerünket az új oktatóknak. Egyre többre van szükség, mert ma már sok gyerek jelentkezik a foglalkozásainkra. Nemrég el is határoztuk, hogy már harmadikban elkezdjük a hangszeres oktatást, mert kisebb korban még könnyebben tanulnak a rajkók. Enyém a gitár, a bőgő meg a cimbalom, Nyáry Károly meg a csellót tanítja, így vagyunk hármasban. Mindenki több helyen is oktat, Tarnabodon, Tarnazsadányban, Kápolnán…
Megkérdezem, mi alapján választanak a gyerekek hangszert.
– Nem ők választanak, a hangszer választja őket – felel kérdésemre Ernő. – Kinek mire rezeg a lelke. Idén például a harmadikosoknak tartott hangszerbemutatónkon eljátszottam egy népdalt, és egy kislány sírva fakadt, hogy neki még ekkora boldogságot semmi nem okozott. Hát persze hogy hegedülni fog.
– Tudjuk, hogy a harmadikosok nagyon jók, de azért mi is jók vagyunk! – kiabál bele a beszélgetésbe a vagány Bianca. Eddigre minden negyedikes a terembe gyűlt, csellósok, bőgősök, gitárosok, hegedűsök. Sugi egyszer csak pengetni kezd a gitárján, a többiek meg spontán csatlakoznak hozzá. Amikor Sanyika is rákezd a nagybőgőjén, mint valami vulkán, kitör az örömzene.
A lányok az ég felé fordítják az arcukat, úgy fújják a kedvenc nótájukat: „Édes jó Istenem, / Te aki oly sok szegény embert teremtettél, / Tudhatod, hogy a szegénység nem szégyen, / de nem is nagy dicsőség. / Mondd, tönkremennél abba, / ha néha nekünk is idepottyantanál egy kis gazdagságot?” Majd nagy kacagások közepette lerohannak a lépcsőn, nehogy elkéssenek a tornaóráról.
Az esélyteremtés eszköze
Nagy Kálmán, a Máltai Szimfónia program vezetője, maga is zenész, most jut csak szóhoz: – Amit még nem mondtunk el, hogy a Szimfónia egy Venezuelából adaptált módszer, ahol a komolyzenészek így próbálják szocializálni a nyomortelepeken csellengő utcagyerekeket. Úgy hívják, El Sistema. Az ottani muzsikusok között volt egy magyar is, ma már nálunk tanít, ő hozta haza az ötletet, és mi Monor cigánytelepén kipróbáltuk. Kiálltunk a kereszteződésbe, és muzsikáltunk egyet a saját örömünkre. A zene odacsalogatta a gyerekeket, és mi elkezdtünk velük dolgozni a tanodában. Ebből a kezdeményezésből csírázott ki a Szimfónia program, amit a Magyar Máltai Szeretetszolgálat felkarolt. Tévedés ne essék: ez nem tehetséggondozó program! Itt a zene a szocializáció és az esélyteremtés eszköze. A rendszeres foglalkozások egyszerre fejlesztik a hátrányos helyzetű gyermekek értelmi, érzelmi és társas készségeit, így az iskolában is jobban fognak teljesíteni, márpedig ezáltal csökken a lemorzsolódás veszélye. Egyre nagyobb sikerélményeink vannak. Akadnak például diákjaink, akik már elvégeztek egy szakiskolát, és, mondjuk, pincérként dolgoznak, de olyan is, aki újságírónak vagy angoltanárnak készül. Ám a legnagyobb bravúr az, amikor valamelyikük visszatér tanárnak a programba, mint a Burai testvérek. Lajos a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában tanul, és hétvégenként, ha hazajön, a tanodában foglalkozik a kicsikkel. Az öccse, Máté pedig szeptembertől itt tanít az iskolában. De ezt majd elmondja ő!
A fiatalember végszóra lép be az ajtón, és szerényen leül velem szemben: – Én csellózni tanultam Géza bácsitól. Amikor negyedikben jelentkeztünk nála, elkérte a kezünket, hogy megtapogassa, mert a csellóhoz hosszú, erős ujjak kellenek, és azt mondta, jó lesz a cselló. Úgyhogy engem tényleg a hangszer választott ki. Sajnos már nem zenélek, hiányzik is nagyon, mert mindig segített levezetni a feszültségemet. Inkább hatosztályos gimnáziumba mentem. Nem mondom, hogy könnyű volt, eleinte sokat bántottak amiatt, hogy cigány vagyok, de ma már onnan vannak a legjobb barátaim. Jogi asszisztensnek tanulok levelezőn, addig is meghívtak tanítani ide az iskolába.
Máté felhívja az édesanyját a mobilján, hogy átmehetnék-e hozzájuk. A Biztos Kezdet Gyerekházban várnak rám. Erzsike családmentor, ő tartja a kapcsolatot az apróságok szüleivel, a picik újszülöttkorától hároméves korukig intézi a kérvényeiket, segít, ahol tud. Korábban takarítónőként dolgozott az iskolában, árulja el, de ők „olyan feltörekvő emberek”, említette a fia? A párja is szociális munkás, mindenes, egyébként meg a Mintakert programot vezeti. Közmunkások voltak mindketten, de a Máltaiak lehetőséget nyújtottak nekik a kiemelkedésre.
– Persze mi ezért keményen meg is dolgoztunk – szögezi le az asszony. – Mondta is Mátékám, hogy na, ő nem szeretne így élni. Ügyvéd akart lenni már gyerekkorában. Ő olyan érzékeny fajta, tudja, a bátyja, Lajoska más természet, a jég hátán is megél. Először traktorosnak készült, be is írattuk egy mezőgazdasági szakiskolába, de másodikban rávágott az egyik ujjára a gyakorlaton, és felhívott: „Anyu, ez nem az én világom.” Hegedülni hál’ istennek nagyon tud, örökölte apámtól a tehetségét.
Szaladniuk kell, meg nekem is, mert Ernő meghívott egy videófelvételre a szomszédos Kápolnára. Tizenöt diák muzsikál a tanárokkal együtt a művelődési házban, így köszöntik fel a születésnapján Hámori Mátét, az Óbudai Danubia Zenekar karmesterét, aki annyiszor meghívta őket a fellépéseikre. Újra itt a zenekari élmény! Találkozom három konzervatóriumba készülő diákkal is. Dominik, Tihamér és Lion unokatestvérek. Dominik elegáns, büszke prímás, Tihamér nagybőgőn játszik, Lion pedig virtuóz gitáros. Utóbbi csak annyit árul el magáról, őt erősíti a gitár, Dominik viszont szívesen elcseveg velem. Most fognak felvételizni, avat be, három népdalt visznek. Meg hogy izgulnak nagyon. És ha egyiküket nem veszik fel? A kérdésre Lion egyből felkapja a fejét: – Na, olyan nem lesz.
És én ebben egy percig nem kételkedem.
(Fotó: Bielik István)
