Középszerű család középszerű gyermeke vagyok – indít a harmincnégy éves Gere Gergő, aki mára nagy népszerűségre tett szert a közösségi médiában bloggerként. Mint meséli, az első tizenkét évét a szlovák határhoz közel, Vámosmikolán töltötte. A szülők válása után költöztek Márianosztrára.
– Édesanyám lett a kenyérkereső, ezért fel kellett nőnöm az otthoni feladatokhoz. A karon ülő húgom életében is igyekeztem egyfajta apaszerepet betölteni, több-kevesebb sikerrel, mert hát a tinédzserkor és a környezetváltás, az új iskola az én életemet is felforgatta – meséli. Anyukája idősotthonban dolgozott ápolóként, Gergőék sokat jártak be hozzá, a fiú többször olvasott fel a lakóknak a társalgóban. Tizenöt éves korától az iskolai szünetekben munkákat vállalt, dolgozott favágóként és rakodóként is.
– Mivel otthon fával fűtöttünk, és már akkor is masszív testalkattal rendelkeztem, a fahasogatás nem okozott gondot – mondja. – Vidéken ez is a fitnesz.

Tisztelettudó volt, az iskola viszont nem igazán érdekelte. Asztalosnak tanult volna, ám a szakmához nem kapcsolódó, feleslegesnek tűnő tantárgyaktól szenvedett, szívesebben lógott inkább a barátaival. A kétkezi munkában hitt. Néhány hullámvölgy után végül gázkészülék-szerelőként vizsgázott le. Azóta ezen a területen még négy hasonló szakmát szerzett, végzett például ipari alpinistaként is.
‒ Egyszer, amikor egy tízemeletes ház oldalán ereszkedtünk le, és erkélyeket javítottunk, annyira fáradt voltam, hogy rosszul kötöttem be a biztosítókötelet ‒ idézi fel.
‒ Az ereszkedőgép zuhant egyet. Ott azért egy kicsit megijedtem.
Gergő a Konraider nevű középsulis zenekarhoz tizenhat évesen csatlakozott énekesként. A banda három évig futott. Amikor a márianosztrai általános iskolát be akarták zárni, mert nem volt a működtetésre pénz, Gergőék a környékbeli falvak zenekaraival jótékonysági „minifesztivált” szerveztek. Közel háromszázezer forintot gyűjtöttek össze.
Tíz éve egy szakítás után költözött Budapestre.
‒ Irgalmatlan nagy váltás volt. A Nyugatival szemben találtam albérletet, ahol a villamos egész éjszaka dübörgött, állandóan zsongott tőle a fejem ‒ mondja. ‒ Annyira vidéki voltam, hogy nem tudtam, hogyan kell használni a mozgólépcsőt, és hosszú ideig gyalog mentem mindenhova, mert egyszerűen nem láttam át a tömegközlekedési rendszert.
Két hónap után költözött Pesterzsébetre, ott helyezkedett el egy cégnél, ahol aztán évekig szervizelt gépeket. A kivitelezési munkák után ők végezték a garanciális javításokat, de foglalkoztak például klímatelepítéssel és lakásfelújítással is. Gergő imádta a munkáját, élvezte, hogy több szakmához szükséges tudást gyűjthetett össze. Aztán összeomlott minden.

A betegség nem válogat

Gergő súlyos beteg lett. Folyamatos gyomorgörcs, rosszullét és hasmenés kínozta.
Két éve egy túrázás közben találkozott azzal a gasztroenterológus orvossal, akinek a segítségével tudta meg, hogy gyulladásos bélbetegségben, Crohn-betegségben szenved. Meg kellett műteni.
‒ Másnap úgy ébredtem fel, hogy lélegeztetőgépen vagyok. Nem tudtam, mi történt, maszk volt rajtam, ezer cső lógott ki belőlem. Az orvos azt mondta, műtét közben derült ki, hogy nagyobb a baj, mint amire számítottak: kilyukadt a gyomrom. Műtét nélkül két hónapom maradt volna az életemből. Súlyos pillanat volt. Megtörtem. Valami elszakadt bennem. Három hónap rehabilitáció után visszament dolgozni, de egy hónap múlva megint leromlott az állapota, újra meg kellett műteni.
‒ Ha kötelességtudó vagy, és szereted a munkádat, nehezen lépsz tovább. De tudtam, hogy változtatnom kell. Olyan volt, mint amikor a ganajtúró tolja maga előtt a golyót, ugyanezt éreztem, hogy tologatom magam előtt a feladatokat, és túl sok a stressz. Egy évre volt szükségem ahhoz, hogy kilépjek ‒ idézi fel. ‒ Akkoriban benne voltam egy zenekarban is, éjszaka próbáltunk. Kezdtem elfogyni. A srácokkal megbeszéltük, normálisan váltunk el.
Az életmódváltásnak és a gyógy­szereknek köszönhetően ma már tünetmentes, csak a szénsavas üdítőket, valamint a zsíros és a puffasztó ételeket kell elkerülnie. Előadásokon és videókban rendszeresen beszél a Crohn-betegségről, tagja egy egyesületnek is, több kampányban vett már részt.
‒ Fontosnak tartom, hogy minél több ember halljon erről a népbetegségről. Korábban én sem tudtam róla, hogy létezik, pedig majdnem olyan súlyos, mint a gyomorrák. De utána megtudtam, hogy rengetegen vagyunk érintettek. És a Crohn nem válogat. Vártam a sebkötözésre, és tele volt az osztály gyerekekkel, idősekkel, férfiakkal, nőkkel. Ez összefügg a 21. század gyorskajáival és a felfokozott tempójú élettel is. Gondoljunk vissza, mondjuk, a középkorra, és hasonlítsuk össze, hogy az akkori embereket mennyi impulzus érte egy év alatt, meg hogy minket mennyi ér egy nap alatt. Mi lennénk nehezebb helyzetben ‒ magyarázza. ‒ Amit próbálok még hangsúlyozni, hogy a Crohn-betegséget nem kell szégyellni. Nyilván az emberek nehezen beszélnek a problémáikról, de az egyesülettel pont azért igyekszünk a témát szabadon, szinte viccesen tálalni, hogy oldódjanak ők is, és hogy érezzék, nincsenek egyedül.

Szánhúzó kutyák, borsodi gyerekek

Gergő gyerekként szívesen képzel­-te magát a kalandregények tájai­ra, például Alaszka vadonjaiba, főleg Jack London könyvei voltak rá nagy hatással. Amikor még otthon lakott, rengeteg időt töltöttek a természetben, az augusztusi tűzijátékot egy hegycsúcsról nézték. De a teljesítménytúrázást csak hét éve fedezte fel, amikor a budapesti betondzsungelből szeretett volna kiszakadni. Csatlakozott egy csapathoz.
– Az első alkalommal egy városi programon vettünk részt, tizenkét kilométert kutyagoltunk aszfalton a nagy melegben, az kemény volt. De onnantól szinte minden hétvégén túráztam az erdőben. Megtetszett ez a világ, sok barátot szereztem, és benne volt az is, hogy újra meg újra legyőzhettem magamat.
Az első ötven kilométeres túrája után autóval mentek érte, szédült, begörcsöltek a lábai. Amikor később két komolyabb túrát is teljesített, úgy gondolta, hogy a kirándulásai során, a természetben szerzett élményeit megosztja a világhálón. Ahogy egyre többen követték a blogját, egyre több projektet talált ki. Szervezett például jótékonysági túrázásokat, amelyeken szánhúzó kutyás alapítványnak gyűjtöttek, segített olyan szervezetnek, amely borsodi gyerekeket támogatott, hirdetett szemétszedő túrázást, és olyan alkalmat, amikor a résztvevők a különböző felszereléseket tesztelhették. Azt mondja, a legnagyobb sikerélményt az adja neki, hogy a beszámolói és fotói hatására a laikus túrázók is felfedezhették azokat a helyeket, amelyekre amúgy nem jutottak volna el.

Menedékház felújítása

– A természetjárás nekem az abszolút kikapcsolódás. A természetben vagyok önmagam. A problémáim elől is oda tudok elvonulni, ott beleolvadhatok a környezetbe, látok madarakat, szarvasokat, jó levegőn vagyok. Felér egy terápiával – mondja. Számtalan emlékezetes kalandot tudhat már a háta mögött. Egyszer Pestről még harmincnégy fokban indultak el, de Szlovákiában, kétezer méter magasan már hóban – és rövidnadrágban, vékony dzsekiben – gyalogoltak. Egy sátrazás közben valakinek a bakancsát róka lophatta el, másnap jó messze találták meg a cipőt. Volt, amikor annyira szakadt az eső, hogy a láb­belijéből önteni lehetett a vizet.

Miután a munkahelyén felmondott, végigment a Szent Jakab-zarándokúton, hogy szimbolikusan is lezárja az előző életét. A kétszáz kilométert nyolc napra osztotta szét. A cipőtől sebes és hólyagos lett a lába. Amikor tanyákon haladt át, a gazdák megkérdezték tőle, van-e innivalója. Az egyik kisalföldi faluban a templom előtti padon melléült egy néni, bottal a kezében, és a tartalmas, mély beszélgetés után olyan pontosan mondta el Gergőnek, merre vezet az út Pannonhalmára, mintha „GPS olvasta volna fel”. Amikor az út végéhez bicegett, az új zarándoktársaival együtt sírtak.
Az elmúlt évek fontos állomása volt a márianosztrai Bakancsos-kunyhó: az elárvult menedékházat Gergőék közösségi összefogással újították fel, leszigetelték, az alapanyagot a saját hátukon hordták oda. Ágyként egy raklap funkcionál. A házikóban bárki szabadon megszállhat.
A fiatalember néhány hónapja újra dolgozik, gépészként. A párjával hét éve vannak együtt, az esküvőre készülnek. A környékbeli vidéket, a hegyeket ma már együtt koptatják.

(Fotó: Bielik István)