Hanna első pakliját viszont szinte elérzékenyülve kevertem meg. Én még mindig nehezen zárkózom fel, nem akartam elhinni, ilyen nagy lányom van. Hogy szabályokat ismertetek, kártyázni fogunk. Képzeletben együtt játszott velünk a „puha szőnyegen” anyu, apu, Szilárd, gyerekkorom és ifjúságom legjobb barátja, akivel végigszánkáztunk a nyolcvanas évek teljes társasjáték-repertoárján, és mil­liószor kipróbáltuk, „ki az úr a tengeren”.
Osztottam, külön pakliba a pacikat és külön a karámokat, húztunk, és belevágtunk. Ott ültem a személyes csoda közepén, ami persze másnak nem jelentett volna semmit, de nekem oly sok mindent elmondott a gyerekemről. Büszke voltam rá, hogy nem érdekli a győzelem, önfeledten és habzón a játék öröme motiválja, nem kaparja a szívét a kapzsiság. Ha a „rabló” az ő lovát viszi el, ugyanúgy tud nevetni, mint ha fordítva történik. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy szívből nevetek, hahotázunk a puha szőnyegen, és két ember életében először kártyázik igazán. Hanna, mondjuk, minden szempontból először verte a blattot, én voltam az a túlkoros, aki még soha sem próbált a tiszta örömért játszani.
Néhány nap múlva, egy türelmes előszobázás és hősies orvosi vizsgálat után megígértem neki, kap valami játékot a „drága boltból”. Amiért ilyen stramm lány volt. A játékboltban hamar megy az idő, ha az ember minden játékot alaposan megnéz, az órácska is elillan. Végül egy kártyajátékot választott. Kerek formájú, divatos pakli, hatéves kortól ajánlott verzió.
Először lenyűgözött, hogy érti a szabályokat, és ilyen ügyesen játszik, gyors és okos, de nem győzte hangsúlyozni, ilyen kártya az oviban is van, csak kevesebb rajtuk az ikon. És ahogy a szeretett és mégis feladatokat jelentő óvodai tér szóba került, más lett a játék üteme. Hanna már vágyik a barátokra, Leila és Dóri figyelmére, de sokkal kisebb náluk, nincs könnyű helyzetben, és persze a legendás Zöldág ovi terében is oly sok minden elmondhatatlan megtörtént már. A közösségben küzdeni kell a szeretetért, a lehetőségekért, hát a kártya is rögtön önmaga lett: mindjárt számított, ki a gyorsabb. Hogy ki nyer. Nem vagyok következetes apa, teret engedtem az indulatainak, hagytam nyerni. De nem tettem jól, nem okoztam vele örömet neki, sőt, egyre rosszabb lett, versenyt futottunk a félelemmel és a szorongással. Végül kényszerűen beleálltam, kiköveteltem magamnak néhány nyerést. Meglepve nézett rám, dühösen, fáradtan. Aztán ahogy eltettem a megnyert lapokat, újra visszatért valami fény a szemébe, és pajkosan, tiszta szívvel figyelte az egyezéseket a lapokon. Gyors lett megint, jókedvű…
Mennyit mondta az apám, hogy az fáj neki a legjobban, hogy nem tud megvédeni mindentől. Hogy ezt nem bírja elviselni. Amikor Hanna újra szívből kacagott, akkor is, ha én nyertem, rájöttem, hogy megvédeni a gyermekünket nem azt jelenti, hogy nem létező biztonságot, hamis győzelmet hazudunk köré. ●