Sokan gondoljuk utazás közben: ez az igazi élet, és hogy a mindennapoknak olyannak kéne lennie, mint a nyaraláson, amikor megszabadulunk végre a munkánkkal járó kötöttségektől, a puszta túlélésért folytatott küzdelem béklyójától. Amikor felkeléstől lefekvésig oda megyünk, ahova akarunk, úgy öltözünk, ahogy akarunk, azt csináljuk, amit akarunk, és azzal, akivel nekünk tetszik. Úgy hisszük, az a valódi énünk, amilyenek nyaralás közben vagyunk. Nem véletlen, hogy egy felmérés tanulsága szerint a közösségi médiában mások által közzétett nyaralási képek csak elkedvetlenítik azokat, akik nézik őket: ilyenkor mindennél jobban irigyeljük a távol lévőket, mert azt kívánjuk, bárcsak mi is máshol lennénk, ott, ahol a valódi élet lakik.

Elvárás kontra valóság

Az emberek nem milliárdosok akarnak lenni, hanem olyan élményekre vágynak, amiket szerintük csak a milliárdosok engedhetnek meg maguknak. Például egzotikus nyaralásokra, ahol naphosszat egy függőágyban lehet ejtőzni a tenger ritmikus hullámainak hangjára. Fantáziálni nem a bankban heverő milliárdokról szoktunk, hanem olyan életmódról, ami szabadságot biztosít arra, hogy azok legyünk, akik lenni szeretnénk.

De miközben ma már rengeteg praktikus tanácsot kapunk azzal kapcsolatban, hova utazzunk, és mikor, nem esik szó a legfontosabbról: hogy miért és hogyan utazzunk. Pedig az utazás művészete számtalan olyan kérdést foglal magában, ami se nem egyszerű, se nem egyértelmű. Amíg szabadságon vagyunk, nagy nyomás nehezedik ránk, hogy tökéletesen ki- élvezzük azt a néhány szabadnapot, s ha közben nem érezzük magunkat felhőtlenül boldognak és felszabadultnak, könnyen tekintjük mindezt a saját kudarcunknak.

Amikor kiválasztjuk a következő nyaralásunk helyszínét, érdemes lélekben felkészülni arra, hogy szinte biztosan nagy lesz a kontraszt azzal, amit előzetesen elképzelünk az adott helyről. Bár a pesszimista iskola szerint a valóság a képzelethez képest csakis kiábrándító lehet, érdemes inkább abból kiindulni, hogy a valóság alapvetően különbözik majd a fantáziánktól. Amikor évekkel ezelőtt, mindössze két hónapnyi együttjárás után a barátom azt javasolta, első közös nyaralásunkat töltsük Barbadoson, először azt hittem, viccel.

A Karib-térség egyik legnépszerűbb, meseszép szigete akkor nagyjából annyira hangzott valóságos helynek számomra, mint Középfölde. Az ez után következő fél évben, a tervezés ideje alatt, viszont nagyon is masszív elvárásaim alakultak ki arról, milyennek kell lennie Barbadosnak.

Hajsza a pálmafa után

Egy meglehetősen konkrét pálmafa képét képzeltem rendszeresen magam elé, ami meghatározott szögben dőlt a türkizkék tenger fölé. Ha valaki rákérdez, beláttam volna, hogy a szigetnek szükségszerűen tartalmaznia kell mást is, az álmodozás hat hónapja alatt azonban ezen a konkrét szögben dőlő pálmafán kívül nem nagyon volt szükségem másra ahhoz, hogy felépítsem magamban Barbados idealizált képét. Persze mondanom sem kell, megérkezésünk után két héten keresztül nemcsak én, de a teljes baráti körünk a képzeletemben élő pálmafát vadászta nekem a szigeten mindenhol, sikertelenül. Ahogy az is törvényszerű, hogy végül az elutazásunk előtti este bukkantam rá a fámra a szállodánk közvetlen közelében, amikor már végleg lemondtam róla és nem kerestem tovább.

…

Ha kíváncsiak vagytok a cikk folytatására, keressétek a Nők Lapja Psziché 2017/05. számában. 

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Fotó: Thinkstock