Elég jól néz ki ez a stúdió.

Hát nem aprópénzzel dobálóztak. Előbb az én gázsimat tisztáztuk, a maradékból aztán megcsinálták a díszletet. (Nevet.)

Nem szoktál tévés munkákat vállalni.

Nem, hála istennek. Tíz évvel ezelőtt elengedtem a tévézést.

Miért?
Mert igazából jobban szeretem a rádiózást a maga spontaneitásával. Nem kell a sminkbe beülni, nem kell a hajadat besprézni. Megnyomod a gombot, és csinálod az adást. A tévéműsor ehhez képest nagyon macerás.

De valamiért most mégis elvállaltad a Viasat 3-on a Troll a konyhában című műsor vezetését. Te vagy a trollal.

Mondtam már: a pénzért. (Nevet.)

Nem hiszem, hogy csak azért. Biztosan van líraibb oka is ennek.

Úgy hívják, Wossala Rozina. Behívtak bennünket a válogatásra, és mind a ketten, egymástól függetlenül, azt mondtuk, akkor vállaljuk el, ha jön a másik is. Egymásba szerelmesedtünk – kizárólag televízióműsorilag. Ha itt nincs kémia, azt a néző észreveszi. Ha nem rezegsz együtt a másikkal, ha nem érzed vele jól magad, nem jár egy rugóra az agyatok, az nem jó. Mi például főzésben és konyhaügyben nagyon egyet gondolunk Rozinával. A páros vagy a hármas műsorvezetés – mondjuk, a rádióban, reggel – attól működik jól, hogy valamiféle kémia kialakul azok között, akik csinálják. És ezt megérzed elsőre.

Sebestyén Balázzsal és Vadon Janival tudom, hogy nem jársz össze. Rozinával sem? Nincs közös főzőcske?

Itt állunk a stúdióban, napi tíz órán keresztül. Szerinted akarja látni a másikat valaki ezek után?

A rádiózás és a tévézés hogy  működik most nálad, hogy nagyjából egyszerre csinálod?

Szeretek háromnegyed hatra beérni, ezért minden hétköznap fél ötkor kelek. A rádióból, ugye, tízkor szabadulunk. Utána bepattanok a járművembe, elszaladok ide, és elkezdjük a tévéműsort forgatni. És akkor ennek egyszer csak vége van.

Ezt hogy lehet bírni?

Nézz rám! Mondjuk, állhatnék futószalag mellett is gyárban… Hát, ez azért kicsit más. Nekünk mindig a szemünkre vetik, hogy mégis miben fáradunk el, hiszen négy órát dolgozunk csak. A négy reggeli órában nagyon kemény a koncentráció, és az azért lemerít. Aztán a forgatáson megpróbálom megtolni a nap másik részét. Estére nyilván rongy vagyok, mire hazaérek. Még igyekszem a családnak megfelelni, érdeklődést mutatni a gyermekeim iskolai teljesítménye és a szerelmem aznapi történetei iránt, aztán beledőlök az ágyba.

Otthon főzöl azért még?

Elég sűrűn, igen, amikor nincs ennyi munkám. Imádom a dolog etetős részét. Most már be tudom vonni a srácokat. Mindkettő érdeklődik, jön és szívesen csinálja. A gond az, hogy szeretek mindent túlgondolni. Hogy akkor már tényleg háromféle köret legyen. Hogy a húst se csak simán megsüssük, hanem begyújtom hozzá a barbecue-füstölőmet.

És akkor bent van hat órán keresztül a hús?

Tizenkét órát, haver!

Ó, bocsánat!

Nemrég a párom, Béka (Vajda Judith – a szerk.) kérte a születésnapjára, hogy barbecue legyen. Már este nekiláttam. Nyolckor a szoba-hőmérsékletű húsra ráteszed a fűszereket, és vársz vele egy órát. Begyújtod a barbecue-t, beállítod a száztíz fokot. Behelyezed a húst, ledőlsz egy picit aludni, de csak a kanapéra. Mert kettőkor egész biztos, hogy ellenőrizni kell a húst. Utána egy kicsit megint visszadőlsz. Viszont nagyon nagy előnye a barbecue-nak, hogy végig tudod inni az egészet.

Lajos Maritól kérdeztem egyszer, mi a grillezés titka. A gasztronómia nagyasszonya erre azt mondta:
„Istvánkám, az a titka, hogy ne rúgjál be, mielőtt elkészül az étel.”

Igaza volt! De a kinti sütögetés egyszerűen pazar. Már van pizzakemencém is – nagyon rácsavarodtam pár hónappal ezelőtt.

Mit ad nektek, hogy vidéken, Velencén éltek? 

Elsősorban a gyerekeim miatt éri meg. A természethez közel nőnek föl. A tóparton lakunk, és már áprilistól fürdenek. Ott van mellettünk a vízisípálya, és mind a kettő nyomja… Ha a fővárosban laknánk, a két gyerek biztosan másik kerületbe járna, alig találkoznának egymással meg a barátaikkal. Most meg tudod, mit látok? A tóparton sétálnak haza együtt az iskolából. Néha leülnek a korzón a padra, dobálják a kavicsokat a vízbe, és dumálnak. Ez a gyerekkor. Nincs „anyataxi” meg „apataxi” – mert, ugye, a városban nem mered elengedni a gyerekedet. Egyébként én is vidéki vagyok. Ezt szoktam meg, ezt szeretem.

Amikor utoljára beszéltünk, éppen az – azóta megszűnt – Apa magazinnak készítettünk címlapinterjút. Méghozzá azért, mert a magazin olvasói megszavaztak az év apájának. Az akkori cikk alapján a gyereknevelésben meglehetősen megengedő, mondhatni, liberális vagy.

Nem. Mi inkább maximálisan támogató szülők vagyunk. Nagyon nagy különbség. Nem engedünk meg mindent a gyerekeknek, és nem is tesznek a fejünkre. Viszont nagy port vert fel annak idején Hajdú Peti műsora, amelyben elmondtam: nem gondolom, hogy egy szülőnek joga van ahhoz, hogy megnyomorítson egy gyereket egy egész életre. Aki olyat vár el a gyerekétől, ami nincs benne, aki arra kényszeríti, hogy nulla gyerekkora legyen, mert egész nap tanulnia kell, az nem lehetőséget ad a gyereknek, hanem bizony megnyomorítja. A gyereknek az a dolga, hogy gyerek legyen, hogy élményeket szerezzen, hogy játsszon az anyjával meg az apjával. És nem az a gondoskodás az apja részéről, hogy beíratja még egy matekórára. Lelkileg kell feltöltened a gyerekedet, hogy emberi kapcsolatokat tudjon kiépíteni. Hogy képes legyen konfliktust kezelni. Az se jó például, ha kiveszik a gyerekeket egy konfliktusból, és jön a szülő, aztán megoldja. Te csak legyél ott, hogy a gyerek hátraléphessen, és neked támaszkodhasson.

Honnan a minta? Mert azt is elmondtad, hogy nem apádtól.

Annyit talán újraértékeltem azóta, hogy azért a tisztességes hozzáállást apámtól örököltem. Ő a velünk való kapcsolatát nem nagyon tudta hova tenni, mert nem volt apaképe, de azért ő is megalkotta a keretrendszert – leginkább anyámon keresztül.

Az egész generációnk újratanulja az apaságot.

Igen. Annak idején nem volt nekünk rossz amúgy: volt ruhánk, kaptunk meleg ételt, fűtöttek a szobánkban – és akkor annak mi nagyon tudtunk örülni. Csak azóta eltelt pár év, és ezek alapvetővé váltak. Az apánk nem tudta még másképp kifejezni az érzéseit, és azt gondolta, azzal, hogy jó körülményeket teremtett, bizonyította, hogy kiváló apa. És egyébként akkor az jó is volt – csak valami pluszt hozzá kellett volna még adni. Ha valaki csak azt a mintát viszi tovább apaként, mint amit ő kapott, akkor szerintem nem is dolgozik saját magán. Egy kicsit mindig el kell gondolkozni, hogyan tudnánk jobban csinálni. Hibázni mi is hibázunk Békával. De én például tudok bocsánatot kérni a gyerekeimtől. Tudom mondani, hogy „Apátok egy irgalmatlan barom volt tegnap este. Gyerekek, bocs. Rossz napom volt. Nem hallgattalak meg titeket.”

Amikor felmerült a neved, hogy címlapra kerülnél, az értekezleten a kolléganők egy részének elhomályosult a tekintete. 

Egyszer bent akarok lenni egy ilyen értekezleten. Én még sosem tapasztaltam ilyet.

Hát pedig így van. Mitől lehet ez?

Nem tudom. Talán mert eszméletlenül szexi vagyok. Irgalmatlanul jóképű, és a testem is kigyúrt. (Nevet.)

Talán… Viszont azt mondták, nagyon szépen beszélsz mindig a feleségedről.

Látod, ez is egy kicsit furcsa: ebben az országban, ha egy pasi szépen beszél a feleségéről, azt lehet rá mondani, hogy az olyan különleges. Miért nem beszélünk a párunkról szépen? Akiért egyébként tíz vagy húsz évvel ezelőtt még mindent megtettünk, hogy az ágyban kössünk ki, minden kerek legyen, és ő ébredjen mellettünk.
Ma meg már csak egy szép szó se jár neki… Azért nézzünk magunkba mi, férfiak: mit érdemlünk azért, ha elfelejtjük, hogy akiért annak idején majd megdöglöttünk, végigsírtunk éjszakákat, hogy beteljesüljön a szerelmünk – arra most nem mondunk szépeket…? 

Mondjál akkor most szépeket Békáról.

Együtt tudtunk olyan emberekké válni, amilyenek most vagyunk. Nagy szerencsénk volt egymással.
A találkozásunkkor nem volt kérdés, mi következik. És miután elhárultak az akadályok – korábban mindkettőnk másik párkapcsolatban élt, de akkor még, tisztességesen, nem történt köztünk semmi komoly –, áthívtam vacsorázni. És ott maradt. Onnantól kezdve az életünk közösen ment előre. Mindig voltak álmaink, céljaink, napi feladataink. És azóta is mindent megdumálunk. Például azt, hogy elvállalok-e egy ilyen műsort. Vagy hogy hova megyünk nyaralni. Mi legyen a gyerekekkel? Hova menjenek középiskolába? Ezt, mondjuk, nem is ketten beszéljük meg, hanem négyen. A mai napig nem tudok úgy hazamenni, hogy ne csókoljam össze, nem tudok reggel úgy eljönni, hogy ne nyúljak be a takaró alá még egy kis simogatásra…

Khm…

Nem kell továbbgondolni! Mindjárt ötvenhárom éves vagyok, nincs minden reggel gyakorlatozás.

Mosolyszünet van?

Nincs… Na jó, ez nem igaz, mert az már tényleg túl csodásra festett kép lenne. Előfordul. Nekünk is vannak összetűzéseink, de mindig megpróbáljuk elsimítani őket. Viszont olyan nincs, hogy kontrollálatlanul üvöltözünk egymással, és nekivágjuk a Herendit a falnak… Ennek az egyik oka, hogy nincsen Herendink… De megesik, hogy mást gondolunk, hogy duzzogunk. És akkor tíz perc múlva vagy ő, vagy én visszafordulunk, és azt mondjuk, figyelj, bocs, hülye voltam, kezdjünk neki még egyszer.

Nemcsak a konyhában tevékenykedhet manapság troll, de úgy tűnik, mintha az egész világot kezdenék széttrollkodni.

Az én világomban nincs troll. Én jól érzem magam. Merthogy ez rajtunk múlik. Például vágyakozhatnék olyan dolgok iránt, amik egy csomó embernek elérhetetlenek. Hogy egy háromszáz négyzetméteres, ötszázmilliós házban éljek. Nem tudom megvalósítani, de nem is akarom. Többet ér, ha inkább elmegyek a gyerekeimmel bringázni a tóparton, és egyébként meg hetven négyzetméteren élünk. Bőven elég, mert a két gyerek négy év múlva kirepül, és ott fogunk állni Békával ketten. Nézegetünk majd, én meg kiabálok, hogy hahó, itthon vagy? Mi a fenének dögöljek meg fölösleges, elérhetetlen dolgokért? Mindenben van szép. Az esőben is van, a rossz időben is. Hogy én ilyen lettem, az Békának köszönhető. Ő az abszolút pozitív a családban. Régebben én is rágódtam, és rá kell jönnöm arra – ez biztos a kor függvénye is egy kicsit –, hogy annak az időnek, amit azzal töltenék, hogy nagyobb házat vegyünk magunknak, az lesz a végeredménye, hogy a két gyerekem elment otthonról, mi egy hatalmas házban élünk, jó messze egymástól, mert Békától is eltávolodtam. De ami még fontosabb, hogy a gyerekeimmel sem lesz közös élményem. Most tanítom a két kölykömet vezetni egy forgalomtól elzárt területen – ami a jelenlegi törvényeket nem sérti. És ezt egy huszonhárom éves autóval teszem. Tudod, mekkora élmény? Megtanulnak kézi váltóval váltani, elbohóckodunk, hülyéskedünk. Elmehetnék többet dolgozni, hogy vadonatúj autóm legyen – de akkor nem tanítanám a gyerekeimet vezetni, és nem röhögnénk ennyit. Melyik a jobb? Nekem az, hogy egyébként együtt vagyunk. Mindig így kéne látni ezeket a dolgokat – a nap egy kicsit mindig süt. Igen, minket sem kerülnek el a problémák. Néha betegek vagyunk, az anyukám idős, a gyerek egyest hozott, kitör a dráma… De hát matekból én még meg is buktam, könyörgök. Aztán nyáron pótvizsgáztam. Az egyik félévben meg oroszból buktam meg. Itt vagyok! Lett bajom? Nem lett bajom. Helyette kint a szénabálákban ugráltunk Újkígyós mellett, a külterületen. Battonyán, ahol matekból megbuktam, zenekart alapítottunk, és óriási bulikat rendeztünk. Az életem tele van élménnyel. Hát most keseregjek? Nem fogok!

Kép: Zsólyomi Norber