Gyerekként örültem minden apróságnak, így a nőnapra kapott ajándék virágnak is. Pedig akkor még csak halovány fogalmaim voltak arról, mit is jelent igazán nőnek lenni. Ha igazán őszinte akarok lenni – bár mostanra már eléggé kitágult ez a kép –, biztos vagyok benne, hogy nagyon sok részletét mai napig sem ismerem. Pusztán egy kis szeletét és leginkább azt, ahogy én megélem a nőiességemet.

Lelkileg korán, testileg annál később érő típus voltam. Az általános iskolában még komoly versengés folyt a lányok között, hogy kinek, mikor jön meg az első menzesze… Az iskolában a női mosdóba, vagyis a lányvécébe jártam, hiszen akkoriban még nem terjedt el az elkülönített, akadálymentes mosdó eszméje. (Megjegyzem, amikor egyre több helyen találkoztam vele, mindig is zavart a nemtelen kerekesszékes piktogram, ami nyilván egyfelől az egyszerűség kedvéért koedukáltságot sugallt, másfelől erősítette azt a szánakozó elfogadásba bújtatott megítélést, hogy „ő is EMBER”. Még szép! De ezen felül például igenis NŐ vagyok!)
Sokkal később, amikor kollégiumba kerültem, távol a családomtól, egyedül szembesültem azzal, milyen sokféle nőiesség létezik, és nagyjából hova sorolhatom a magamét ebben a sokszínű világban. Kezdetben borzasztóan idegesített a tűsarkú cipők kopogása az utcán, aztán valahogy ez átformálódott bennem, és arra gondoltam, hogy nem vagyunk egymásnak konkurenciái: hiszen, akinek az kell, hogy kopogjon a tűsarkú cipő, én nem fogok kelleni, akinek viszont én kellek, annak nem számít a cipő kopogása.

Nagyjából a húszas éveim végére, a harmincas elejére raktam magamban rendbe az önértékelésemet abból a szempontból , hogy szinte bármilyen szituációban képes voltam teljes értékű nőnek érezni magam.

Emlékszem, egy sok-sok évvel ezelőtti nőnapi eseményre, ahol az egyik meghívott vendég a sokak által rettegett, provokatív pszichiáter, Csernus Imre volt. A maga éles stílusában egyfajta játékra invitált a jelenlévő nézők közül néhány hölgyet, akik vállalták, hogy kiállnak a közönség elé és egy mikrofonba beszélve, mindenki előtt nyíltan felelnek a kérdéseire. Mondogattam magamban:

Fotós: Nánási Pál

„Nem állok ki Csernus elé… Nem állok ki Csernus elé… Nem állok ki Csernus elé… na jó, csakazért is!” Mit mondhatnék, már akkor is vállalkozó szellemű voltam. (Ki gondolta volna, hogy néhány évvel később, újságíróként többször is lehetőségem lesz meg interjúvolni, de ez egy másik történet.) A kiválasztott és vállalkozó szellemű hölgyek szemben kiálltak a többiek elé – oké, én ültem – , Csernus pedig mindenféle ártatlannak tűnő, nem is túl provokatív kérdést tett fel nekünk. Az egyikre tisztán emlékszem: mit szoktál csinálni a szabadidődben, hogy igazán jól érezd magad?

Szépen mentünk sorba, az előttem szólok mondták: „fodrászhoz megyek/kozmetikushoz járok/masszíroztatok”, a pszichiáter úrnak pedig mindenkihez volt egy fél csípős megjegyzése. A válaszadók közt én voltam az utolsó, rövid gondolkodás után azt feleltem: olvasok. Máig emlékszem a hosszú, döbbent csendre, majd a tapsra, ami ezt követte. Míg akkor lélegzet visszafojtva számítottam egy megjegyzésre, utólag büszke vagyok, mert úgy tűnik, átmentem Csernus tesztjén: ő csak bólintott egyet és elismerően mosolygott.
Félreértés ne essék, semmiféle wellnest nem utasítok el, járok fodrászhoz, de az alkalmi örömöt okozó szépítkezések mellett a mai napig valóban ez az elérhető technikám. Hiszem, ha a lelkünkben rend van, az a kisugárzáson is meglátszik. Ahhoz, hogy belülről rendben legyek, meditálok és olvasok, esetleg sétálok a szabadban – nekem ez vált be énidőnként.

Az idei nőnapon különösen energikusan ébredtem. A lányommal félig anya-lánya napot tartottunk, mászkáltunk a városban. Figyeltem, hogy mások hogyan viselkednek ezen a napon, hogyan élik meg a nőiességüket. Mosolyogva figyeltem a férfiakat is, ahogy kígyózó sorokban álltak egy-egy virágosnál. Tudtam, hogy jó szokás szerint este valószínűleg mi is virágot kapunk a férjemtől és a fiamtól. Napközben görgetve a social médiát csak úgy ömlöttek a virágcsokros és idézetes posztok. A hírfolyamból ugyanakkor azt is megtudtam, különböző ismerőseim miként gondolkodnak erről az ünnepről vagy egyáltalán a nőiességről. Tanulságos volt megtapasztalni milyen széles skálán mozog „a nőnap természetes és örülök, hogy virágok kapok”-tól kezdve „a nőnap szexista, kirekesztő ünnep” látásmódig. Szegény köszöntők sincsenek ám könnyű helyzetben! Hát igen, mindenki magából, a saját tapasztalatából és nézőpontjából indul ki.

A nőiesség sok árnyalata

Mást jelent a lányság egy homokozó óvodásnak, mást egy pubertással küzdő iskolásnak, mást egy szerelmet kereső huszonévesnek, egy menyasszonynak, mást egy karrieristának, mást egy háziasszonynak, mást egy ősanyának, mást egy dolgozó anyának, feleségnek, szinglinek, nagymamának, mást egy lengén öltözött turistának és mást egy vallási előírásokat követő, talpig beöltözött nőnek. De tudjátok, hogy szerintem mi ebben a szép? A nagy különbözőségben az egység. Mert állítom, hogy a nőiességnek többezer arca van, és bármelyiket nézzük is, önmagában csodálatos, és még a leggyengébb pillanatában is hihetetlenül erős, megújulásra képes. (Valószínűleg igaz ez a férfiasságra is, bár erről nincs személyes tapasztalatom.)

Egyszer sietősen tekertem a villamosmegállóban. enyhén csepegett az eső, kicsit még lihegtem is, izgultam, hogy elérjem a következő járatot, amikor egy fiatal férfi egyszer csak elém állt és azt mondta: „ne érts félre, nem akarok tőled semmit, csak azt szeretném mondani, hogy egyszerűen gyönyörű vagy, vibráló és élettel teli!” Valószínűleg nagyító nélkül vizsgálhatták volna a pupillámat szemorvosok, annyira kitágult, úgy meglepődtem ezen a bókon.

Miért is nem tanultunk meg elfogadni egy ártatlan bókot, és merni elhinni, hogy igaz?

Évekbe telt, mire rászoktattam magam arra, ha valamit megdicsérnek rajtam, azt mondjam, köszönöm, és ne azt kezdjem elmagyarázni, hogy „ó, ez már egy többéves kabát” vagy „nemrég jártam fodrásznál”. Senkit se bátorítanék arra, hogy kizárólag külső visszajelzések alapján ítélje meg saját magát (lásd insta-világ és lájkvadász social drog), de ha megtanulunk elfogadni offline egy őszinte bókot, az segíthet építeni az önbizalmunkat.

Egyáltalán nem úszom rózsaszín vattacukor felhőben, és nekem sem csillámporos minden nap, de igyekszem értékelni azt, amim van, ahol vagyok, és ami éppen történik. Lehetne a helyzet jobb, de lehetne sokkal rosszabb is. Minden minket körülvevő jelenleg frusztráló tényező – legyen az vírus, gazdasági válság vagy egyéb fenyegetettség – semmi ahhoz képest, mintha olyan helyre születtem volna, ahol a nemiszerv-csonkítás, a szándékos elcsúfítás vagy a nők tárgyként, tulajdonként kezelése bevett szokás. Területenként változó társadalmi és önmegítélés. Szerencsésnek érzem magam abból a szempontból, hogy olyan helyre születtem, ahol egy lány/nő tanulhat, dolgozhat, szabadon választhat párt, akivel, ha szeretne, családot alapíthat. Természetesen, ebben is van még hova fejlődni. Nőként (is) millió feladat és kihívás vár, nem árt jól beosztani az energiánkat. Szóval, ha valaki amiatt puffog, hogy nő létére egy világnap kényszeréből kap virágot (vagy épp nem), szívből kívánom, ez legyen a legnagyobb problémája. Persze ez is csak egy nézőpont, a téma pedig kimeríthetetlen.

Kiemelt kép: nőklapja.hu