Kérdés: Kisfiúnk áprilisban lesz kétéves, minden rendben van vele és körülötte, csak egy gondunk van, s ez a cumizás. Négy-öt hónapos korától kapott cumit, persze, ha tehettük, nem adtunk, de nem is vontuk meg tőle. Egyéves kora körül több hónapon át már azt hittük, hogy sikerült leszoktatni a cumiról, amikor a nagymama odaadta neki a cumit, s így ismét visszaszokott rá, kérni kezdte. Azóta megint megkapja, de így is el lehet érni, hogy napokig ne használja. Ha nem kap cumit, rágja a paplant, igaz, ezt akkor is megteszi, ha megkapja. Még mindig mindent a szájába szeret venni, és előszeretettel harap meg minket is, ha kedve támad. Ráadásul úgy cumizik, hogy a cumi műanyag peremét alsó ajkában tartja (alul a szájában, felül kint) és ezzel fölső fogsorát nyomja. Igaza van-e a nagymamának, hogy a gyereknek szüksége van a cumira, vagy vállalhatunk egy leszoktatási időszakot anélkül, hogy a lelkébe vágnánk ezzel? Esetleg csak akkor kapná meg, ha valami nagyon nagy baja van… Mert mi is látjuk, hogy néha jót tesz neki, megnyugtatja, de ha rajta múlna, akkor nem csak az alváshoz, hanem napközben is elkérné. Mit tehetnénk?

Válasz: Ugye, az világos, hogy a cumizó gyerek nem „magától” cumizik, hanem mi szoktatjuk rá, amikor négy-öt hónapos korában a szájába dugjuk a cumit, hogy elalvásig se sírjon? Ha egy kicsit tovább várnánk, vagy elaludna, vagy abbahagyná a sírást, esetleg az ujját kapná be, és kezdené szopni.

Bevallom: a cumival szemben az ujjszopás pártján vagyok. Először is azért, mert az ujja mindig „kéznél van” a gyereknek, nincs ráutalva arra, hogy a felnőtt kiszolgálja – észrevegye, hogy kell a cumi, megkeresse, lemossa, odahozza, és így tovább -, ami egyben azt is jelenti, hogy pótszopási szükségleteiben nincs a felnőttnek kiszolgáltatva.

A későbbiekben pedig az az előnye, hogy ha a gyerek játszik, nem tudja szopni az ujját. (Vannak ritka kivételek, félkezes játszók, akik a játék idejére sem veszik ki a szájukból az ujjukat, de itt már általában súlyosabb érzelmi hiányérzet, testi-lelki kifáradás vagy szorongás tünetéről van szó.)

Persze, sokszor éppen azért adnak cumit a gyereknek, mert azt hiszik, hogy arról könnyebb leszoktatni. Hiszen csak elveszem, és kész, elvitte a cica – és esetleg akkor kap rá a gyerek az ujjszopásra.

Sajnos, azt kell mondanom, hogy az igazi megoldás itt is a prevenció volna, a megelőzés, méghozzá olyan módon, hogy ne adjunk a gyereknek cumit, ne szoktassuk rá a cumizásra.

Azt is el szokták mondani, hogy az ujjszopás — illetve a helyébe lépő szenvedélyes cumizás -relatív érzelmi elhanyagoltságot jelez. Ami azt jelenti, hogy a gyerek vagy fáradtságában, vagy testvérféltékenységében, vagy a szülők fáradtságát érzékelve még több érzelmi kontaktust, érzelmi biztonságot igényelne, mint amit megkap.

Az ujjszopók jelentős része – ha egyébként minden rendben van körülötte – öt-hat-hét éves kora körül abbahagyja az ujjszopást, különösen akkor, ha szeretett szülei, akikkel egyébként jó és folyamatos testi-lelki kontaktusban van, valamilyen formában kinyilvánítják, hogy őket ez zavarja, ők nem tartják jónak, hogy az ujja folyton a szájában van, és örülnének, ha abbahagyná. Például: – Ágikám, az ég szerelmére, legalább ne kelljen folyton néznünk, hogy szopod az ujjad, ha feltétlenül szopnod kell, menj be a szobádba, és ott csináld, de ne itt, amíg itt vagy velünk…

A kétéves kisfiú leszoktatása hasonlóan kezdődhet, de nem szabad korai eredményt várnunk. Ráadásul itt egy nagyon részletekbe menően kidolgozott technikáról van szó. Az, hogy egy gyerek a paplant, vagy a párna csücskét, vagy kedvenc rongya sarkát, esetleg kedvenc állata fülét-farkát rágja, egészen természetes, különösen elalvás előtt. Az, hogy harap, hogy szüleit harapja – amit, remélem, a szülők határozott nemmel tiltanak neki – ugyancsak azt jelzi, hogy az érdeklődése, izgalmi állapotai, vágyai, örömei, agressziói nagyon erősen a szájára összpontosulnak. (Vajon van ennek valamiféle más előtörténete is, esetleg a szoptatás idejéből, vagy csak a cumi rögzítette ennyire ide a gyerek figyelmét?)

Kicsit félve mondom, de nekem az is eszembe jut, hogy – kifejezve azt a vágyamat, hogy ezt a cumizást jó lenne abbahagyni, kényelmetlen is, sok vacakolással jár – esetleg felhívnám a gyerek figyelmét arra, hogy a meg nem kapott cumit akár a paplan csücskével, akár – netán! – az ujjával is pótolhatja.

Nincs gyors és radikális megoldás.

Vigasztalásul: ha a kisfiú csak elalváshoz kapja meg a cumit – és napközben nem a cumival a szájában szaladgál, játszik -, akkor itt a cumizás enyhe esete forog fenn, és esetleg hamarabb remélhető az átszoktatás, ha nem is a leszoktatás.

(Esetleg segíthetnek olyan trükkök is, mint például egy kedves kis plüss állat, mint alvótárs, a cumi helyett.

És még egyszer: a mi őszinte véleménynyilvánításunk és vágyakozásunk kifejezése.)

Nők Lapja 1999/15. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Paulo Sousa/EyeEm/Getty Images