Holnap melanzane alla parmigiana lesz vacsorára. A kövér, kerek padlizsánok a konyhában várják, hogy sorra kerüljenek. Egy itteni szakács ismerősünk ajánlkozott, megmutatja, hogyan kell elkészíteni ezt a mediterrán, sajtos, rakott fogást. Mi hatan, ukrán, portugál, német, palesztin, grúz, magyar önkéntesek fogunk sürgölődni kuktákként az olasz séf irányítása alatt.
A munkahelyünkön, a gazdaságban gyakran kapunk zöldséget, gyümölcsöt, amit már nem adnak el, hibás, hamarosan úgyis megromlana. Ily módon került hozzánk a nagy mennyiségű padlizsán is. A farmról, ahol végre van időm meghallani a gondolataimat. Miközben kint dolgozom a tűző napon, élvezem, hogy a két kezemmel csinálok valamit. Illatokat érzek, fűszernövényeket. Hallgatom a kabócákat, a tücsköket, az olajfák ezüst leveleit zörgető szelet. A munka végére a könyökömig koszos vagyok. A hajladozásban átizzadom a ruhámat, az öntözéstől vizes a cipőm, a festőfoglalkozás után mindkét tenyerem színes maszat.
Gyakran eszembe jut a dédimamám. Kislányként nála etettem tyúkokat. Az ő udvarán kerestünk diót, fejtettünk borsót, babot, és szedtük szorgosan az epret, a málnát. Egyszerű dolgok ezek, de közben beszélgettünk. Ahogy beszélgetek ma is. Körülöttem nem mindennapi emberek. A feladatok oroszlánrészét megváltozott munkaképességűek végzik. Hogy milyen gátak nehezítik az életüket, nem tudom pontosan: szociális helyzettől kezdve a mentális gondokig, sokféle problémájuk lehet. De, amikor olaszul próbálom kifejezni magam, és keresgélem a megfelelő szavakat, arra gondolok, az én gyengeségem éppen olyan „fogyaték”, mint a munkatársaimé. Ezen a helyen nem számít, hány diplomám van, hová jártam egyetemre, otthon mit értem el. Itt arra kell rájönnöm, a nekem osztott feladatot hogyan tudom a képességeimhez mérten a legjobban teljesíteni.
Ami a farmon történik, lényegében semmi különös. Ám ez csak a felszín, ha úgy tetszik, a jéghegy látható csúcsa. A reggeleket napindító megbeszéléssel, a feladatok kiosztásával kezdjük, aztán mindenki megy a dolga után. Az új tudást a hétköznapi tevékenységek közben sajátítjuk el. Egy-egy koordinátorral, kis csoportokban dolgozunk. Paradicsomot szedünk, gazolunk, zöldséges ládákat cipelünk, feltöltjük a bolt készleteit, ahol a friss termékek helyben megvásárolhatók. És részt veszünk a foglalkozásokon, ahol nyaranta táborozó gyerekek pillanthatnak be egy biofarm működésébe: együtt szedjük össze a tojásokat, megetetjük-itatjuk a csacsit és a lovat.
A napi rutinunk része a szünetek közös, munkatársakkal való eltöltése is. Ebédidőben például elfogadunk egy-egy darabot a kolléga által kínált, olajban sült pizzából, és nem lepődünk meg, ha sokadszorra mesélik el ugyanazt az anekdotát, vagy, ha még mindig nem emlékeznek a nevünkre, és ismét be kell mutatkoznunk. Kulcsfontosságú a türelem. Bizonyos szempontból furcsának tűnő emberek, de nem furcsábbak, mint olykor a mi nemzetközi lakóközösségünk. Ha valaki látná, hogyan próbálunk az olasz tömegközlekedés rendszerében eligazodni, kibogarászni a menetrendeket, ügyetlenül jelezni a felszállási szándékunkat, suta integetéssel megállítani a buszt… Vagy ott az igazán rendhagyó szituáció, amikor az albérletben keveréknyelveken, kézzel- lábbal, gesztusokkal kommunikálunk! Ez fog történni holnap is, ugyanis a szakács nem tud angolul, viszont még nem mindegyik lakótársam érte el az alapfokot olasz nyelvből. Nem baj. Az egész kalandban éppen ez a szép. A vacsorára tálalt padlizsán zamatát az adja, hogy együtt készítjük el.
Gősi Lilla
Az írás eredetileg a Nők Lapja 2017/33. lapszámában jelent meg. A magazinban kolléganőnk havonta jelentkezik beszámolókkal olaszországi kalandjairól, az Itáliai Napló további, hetente közzétett részeit pedig ide kattintva olvashatjátok el.
