1941 szeptemberében egy fiatal amerikai nő titkos küldetésre érkezett Franciaországba. Az volt a feladata, hogy megszervezze a franciaországi német megszállókkal szembeni ellenállási hálózatot Vichy városában, és hírszerzési tevékenységet folytasson munkáltatói, a brit titkosszolgálat (Special Operations Executive, SOE) részére. Felettesei azonban nem voltak bizakodóak Virginia Hall munkásságát illetően; úgy gondolták, pár napnál tovább úgysem marad életben egy náciktól hemzsegő városban.
Virginia a marylandi Baltimore-ban, egy gazdag bankárcsalád gyermekeként látta meg a napvilágot. Tanulmányait egy tekintélyes női főiskolán végezte, ahol idegen nyelveket, többek között franciát, németet és olaszt is tanult. Hall okos, humoros, nyers és karizmatikus jelenségnek számított – olyan tulajdonságok birtokában volt, amit kortársai közül kevesen értékeltek akkoriban. A háború kitörése előtt azzal a céllal utazott Európába, hogy nemzetközi tanulmányokat folytasson és diplomata legyen. 1931-ben a lengyelországi Varsóban, az amerikai nagykövetségen kezdett dolgozni a konzuli szolgálat tisztviselőjeként. Hall azonban 1932-ben, mindössze 27 évesen olyan súlyos vadászbalesetet szenvedett, melynek következtében részlegesen amputálni kellett a bal lábát. Ezután fából készült protézist kapott, amit Cuthbert névre keresztelt – és ami egyúttal kezdődő karrierje végét is jelentette. 1933-ban
diplomáciai állásra benyújtott pályázatát az amerikai külügyminisztériumban – fogyatékosságára hivatkozva – elutasították.
Nem beszélve a minisztérium nőkkel szembeni előítéleteiről, hiszen a külügyi szolgálat 1500 munkatársából akkoriban csak hatan voltak nők, és bár maga Franklin Roosevelt elnök is kerekesszékre szorult, mégis elutasította, hogy feloldják az amputáltak diplomáciai szolgálatba történő belépési tilalmát. A SOE-nek történő kémkedés ezután kiutat kínált a zsákutcából, hiszen Hallnak esze ágában sem volt hagyni, hogy Cuthbert megakadályozza az önérvényesítésben.
Jóval azelőtt, hogy az Amerikai Egyesült Államok hadat üzent volna Pearl Harbor után a Japán Császárságnak, Hall önkéntesnek jelentkezett a francia hadseregbe: 1940-ben, a véres náci invázió idején segített a sebesültek szállításában és ellátásában – ez azonban csak a kezdet volt. Miután Franciaország kapitulált, Hall az Egyesült Királyságba utazott, ahol egy titkosügynök segítségével kapcsolatba került a brit hírszerzéssel. A SOE ezután széleskörű kiképzésben részesítette, majd a brit különleges műveletek ügynökeként küldték vissza: 13 hónapot töltött Franciaországban, kémhálózatokat szervezett, rejtekhelyeket működtetett, és fontos hírszerzési információkat szállított a brit kormánynak – mindezt úgy, hogy közben egy lépéssel a Gestapo előtt járt. A SOE-n belül mindezek ellenére sokan megkérdőjelezték Hall alkalmasságát, arról nem beszélve, hogy a churchilli háborús kabinet egyébként is megtiltotta, hogy nők szolgáljanak a frontvonalban. De rátermettsége nem csak neme miatt volt kérdéses: falába miatt nehézkesen, bicegve közlekedett, ami veszélyesen feltűnő jelenséggé tette.
Pedig az álcázás mestere volt
Virginia született tehetségnek bizonyult, ha kémkedésről volt szó. Egy francia kolostorban szállt meg, és rábeszélte az apácákat, hogy segítsenek neki. Emellett összebarátkozott egy bordélyház tulajdonosnőjével is, és a francia prostituáltak által gyűjtött információkat a német csapatok mozgásáról. A francia ellenállókból mindeközben harcosokat toborzott, menedékházzal látta el őket, illetve nem egy alkalommal ő szervezte meg az elfogott ügynöktársak börtönszökését is. Végül a németek rájöttek, hogy az a személy, aki mindig egy lépéssel előttük járt, nem más, mint egy ismeretlen nemzetiségű nő, akit mindenki csak „sánta hölgyként” emleget. De Hall mindemellett az álcázás nagymesterének is bizonyult. Beszámolók szerint egyetlen nap leforgása alatt négy különböző álruhát is viselt, illetve négy különböző álnéven tevékenykedett, és folyamatosan menekült a rá vadászó nácik – konkrétan a hírhedt Klaus Barbie, akit „Lyon mészárosaként” emlegettek, és aki személyesen kínozta a Gestapo francia foglyait – elől.
A német SS-tiszt és náci háborús bűnös Klaus Barbie (1913-1991) 1944-ben. A háború után Bolíviában bujkált, majd 1984-ben letartóztatták, 1987-ben pedig életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték (Fotó: Gabriel Hackett/Hulton Archívum/Getty Images)
Barbie – felháborodva azon, hogy egy nő, aki ráadásul még féllábú is, túljárt az eszén – elfogatóparancsot adott ki Hall ellen. A körözést hirdető plakátokon „az ellenség legveszélyesebb kémjét” keresték, akit „azonnal el kell pusztítani” – ami 1942 végén majdnem sikerült is. Virginia hajszál híján megúszta a németekkel történő találkozást, innen pedig egyenesen Spanyolországba menekült. Mindössze három nap alatt 50 mérföldet gyalogolt a jeges és hófödte Pireneusi-hegységben – ahol majdnem életét vesztette. Innen rádióüzenetet küldött Londonba, melyben jelezte, hogy jól van, de „problémái akadtak Cuthberttel” (Virginia nem akarta elárulni, hogy lábprotéziséről van szó, hiszen a német titkos ügynökök előtt azonnal nyilvánvalóvá vált volna a kiléte). A britek nem tudták, hogy Virginia az azóta már csonka és használhatatlan falábáról beszél.
„Ha Cuthbert gondot okoz neked, akkor likvidáld!”
– hangzott a válasz.
Virginia nem csak a háborús éveket élte túl az elfogás, kínzás és halál állandó fenyegetése mellett – összesen tizenkét ügynöktársát sikerült megszöktette egy internálótáborból, megkerülte egy kétszínű pap árulását, és fél lábbal ugyan, és végül a Pireneusokon is sikerült átkelnie. 1943-ban visszatért az Egyesült Királyságba, ahol – elismerve rátermettségét – kitüntették a szolgálataiért, és a Brit Birodalmi Rend tiszteletbeli tagjává avatták. De Hallt ismét hatalmába kerítette a kalandvágy, és vissza szeretett volna térni Franciaországba, amit a SOE – a veszélyre hivatkozva – elutasított. Azonban egy amerikai hírszerző szolgálat, az Office of Strategic Services (OSS, vagyis a mai CIA elődje) éppen akkoriban kezdte meg működését, ami kapóra jött Virginiának. Így történt, hogy az OSS végül francia személyazonosságot hamisított egy bizonyos Marcelle Montagne számára, és Hallt Közép-Franciaországba vezényelte. Mivel a Gestapo továbbra is vadászott a titokzatos sánta hölgyre, Virginia tudta, hogy minden eddiginél nehezebb lesz álcáznia magát – de készen állt a kihívásra. Talált egy sminkest, aki megtanította, hogyan rajzoljon ráncokat az arcára, és még egy londoni fogorvost is felkeresett, aki lecsiszolta a fogait, hogy jobban hasonlítson egy francia tehénfejő asszonyra. Második titkos franciaországi útja pedig még sikeresebbnek bizonyult, mint az első. Egy 1500 fős hálózattal együttműködve (akik közül egy Paul Goillot nevű francia-amerikai katona később a férje lett) hidakat robbantottak fel, náci konvojokra támadtak, és egész falvakat foglaltak vissza, mielőtt a szövetséges csapatok Franciaországba értek volna.
Nem csoda tehát, hogy mind a britek, mind a franciák elismerték Hallt a szolgálatáért – aki csak és kizárólag zártkörű ünnepségeken volt hajlandó részt venni. Amikor Harry S. Truman elnök nyilvános ünnepségre invitálta, Virginia visszautasította, mondván „jelenleg is aktívan dolgozik”, és inkább beépülve maradna. 1945-ben William Donovan tábornok, az OSS akkori vezetője egy zártkörű ünnepségen – kiemelkedő bátorságáért és élete kockáztatásáért – adta át Virginiának az amerikai hadsereg második legmagasabb rangú kitüntetését (Distinguished Service Cross, DSC) – azaz az egyetlen olyan kitüntetést, amit civil nőnek ítéltek oda a második világháborúban végzett szolgálatáért.
„Hall kisasszony ritka bátorságról, kitartásról és leleményességről tett tanúbizonyságot: erőfeszítései jelentősen hozzájárultak az ellenállási erők és szövetséges felderítő erők sikeres műveleteihez Franciaország felszabadításában”
– mondta 1945-ös beszédében Truman elnök.
A háború után Hall továbbra is a hírszerzésnek dolgozott. Kezdetben – folyékony olasztudásának köszönhetően – Velencében szolgált, és a gazdasági, pénzügyi, illetve a politikai hírszerzésre összpontosított (különösen a kommunista mozgalomra és annak vezetőire), majd a Szabad Európa Rádióval kapcsolatban álló CIA fedőszervezetnek dolgozott tovább. Belső személyzeti iratok és az ügynöktársak visszaemlékezései azonban elárulják, hogyan ásták alá és szorították háttérbe később a felettesei a CIA-nál. Hall utolsó munkával töltött éveiben tehát soha nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna. 1966-ban, 60 évesen vonult nyugdíjba.
Amikor Gina Haspel 2018-ban a CIA első női igazgatója lett, arról beszélt, hogy „olyan hősnők inspirálták, akik soha nem keresték a nyilvánosság elismerését”, és mélyen tiszteli azokat, akik az ügynökséget, illetve annak háborús elődjét, az OSS-t szolgálták –
és akik a sztereotípiák megkérdőjelezésével és a korlátok lebontásával lehetővé tették 2018-as kinevezését.
Mindezt talán egyetlen hősnő sem illusztrálja jobban, mint az 1982-ben elhunyt Virginia Hall, egy féllábú baltimore-i hölgy, akit ma már a hivatal legsikeresebb amerikai kémnőjeként ünnepelnek.
Kiemelt kép: Virginia Hall kitüntetést kap Donovan tábornoktól 1945-ben (Forrás: ismeretlen, Public domain via Wikimedia Commons)
