Vágtáznak a lovak / Kinn a legelőn,
Úgy mint azelőtt, / Ki legelőn jár,
Az legelöl jár, / S magasan száll,
Mint egy sólyom madár…
A Back II Black egykori szaxisa éppen a teraszon gitározik a lányainak, amikor megérkezünk. Meglepetésemre se rasztahaj, se napszemüveg, ellenben hímzett székely mellényt visel. A kétéves Bejke Bíbor közben angyali nyugalommal diót tör egy kővel, a négyéves Bodza Bűvellő pedig a fehér táltost, Minkát vezetgeti föl-alá a kertben. A törpe és az óriás, nagy békességben. Ekkor a papájuk tilinkót húz elő, amelynek felreppenő hangjaira a távolból dudaszó felel.
– Ezek a páváim! – neveti el magát Rebeka, a felesége. Rajta hosszú, rózsás ruha, haja feketén omlik a vállára, mintha nem is a konyhából lépne elő, hanem egyenesen a magyar népmesékből. – Ez itt a mi tündérkertünk. Nézzetek körül!
Valóban elvarázsolt világ ez. Imitt-amott kis Buddhákat fedezek fel, másutt Miasszonyunk trónol, a domboldalt kőfallal frissen megtámasztott teraszok szabdalják.
– A hét terasz a hét csakrát jelképezi – magyarázza a ház asszonya. – Az alsó terasz a gyökércsakra, az köt össze a földdel, a veteményesünkben megterem a krumpli, a répa, a cékla. Mindenki azt mondta, Rebuskám, ezen a sziklás talajon nem terem meg semmi, de én nem hallgattam rájuk. Szépen elképzeltem a burgonyát, és így beszéltem hozzá: drága kis gumók, hajtsatok ki, tápláljátok a mi kis családunkat! És lőn. Amit elképzelünk, azt meg is teremtjük magunknak – ebben teljes az egyetértés köztünk. Persze rengeteg munka, de az ember függővé válik, ahogy azt látja, hogy működik az önfenntartás. Én például öt esztendeje szeretnék pávákat, Bálint előbb kinevetett, de én kötöttem az ebet a karóhoz. Most jött el a pávatenyésztés ideje. A két szülés és az építkezés nagyon megviselt ugyan, de amikor el kellett dönteni, elutazzunk-e valahova nyaralni, vagy inkább madárházat építsünk, az utóbbira szavaztam.
Pávatánc a madárházban
Azzal Rebus kacagva felvezet egy lépcsőn a teraszok koronájához. Ott ül a madárház rúdján két csodaszép hím páva! Alattuk pedig a két nőstény. A két kislány felkiált, mire a pávák kánonban felelnek nekik. Vége-hossza nincs a páva-gyerek dialógusnak. Édesanyjuk közben bebújik a pávák zafírkék farktollai alá, betakarózik velük, és hirtelen Éjkirálynővé változik. Gyanítom, a gyönyörű fotó néhány óra múlva kikerül Rebeka közösségi oldalára, ahol egyébként természetközeli tapasztalatait igyekszik átadni a követőinek. Már tizenötezren vannak!
Előbb egy „bambuszerdőn” vágjuk át magunkat, majd a kislányok a mandulafák alá vezetnek. Édesapjuk már ülteti is fel őket a hófehér táltos hátára. De ez nem ám az a félelmetes, tüzet fújó táltos! Csak afféle „székely”, kis fehér zászlókkal a patái fölött, aranyszőke sörénnyel. Nyugodt vérű, félrideg fajta, nem kell aggódni, hogy ledobja a gyerekeket.
– Úgy neveljük a lányainkat, hogy visszataláljanak a természethez – szögezi le Bálint. – Múltkor Bodza halott kismadarat talált, mert elkapta a macskánk, már fogta is az ásóját, és eltemette a kertben. Másnap világra jött a kisborjú a szomszédban. Tisztában vannak az élet körforgásával. Bodza a húga világra jövetelénél is jelen volt, Rebus ugyanis itthon szült. Városi gyerek lévén én még most is tanulom őseink életformáját, de minden perce lelkesít.
Leülünk a kerti asztalhoz, Bálint ennél osztja meg velem élete sorsfordító pillanatát. Harminchárom évesen kerítette hatalmába a vágy, hogy visszatérjen a tiszta forráshoz, árulja el. Egyszer csak már nem érezte önazonosnak magát, amikor soult és funkyt játszott, egyre jobban vonzotta a magyar népzene és a természet. Akkoriban jártak a barátaival a Székely Vágtán, és az egyik lovas megengedte, hogy felüljön a lovára. Gyerekkora óta erről álmodott, úgy érezte, megérkezett. Három hónapig maradt Székelyföldön, és amikor hazajött, azonnal elkezdte keresni a helyet, amit elképzelt.
– Lebegett a szemem előtt egy kép: egy domboldal, rajta egy jurtával, körülötte lovak, és én hangtálazok – réved vissza tíz esztendő távolába. – És megtaláltam ezt a helyet itt, a Pilis alján. Kibéreltem az egyik szomszéd telket, ez a parasztház akkor még nem volt eladó, és felvertem rá egy jurtát. Hozzá kellett szoknom, hiszen ha kijöttem ide mínusz tíz fokban, azonnal be kellett gyújtani, hajnalban meg, amikor leégett a kályha, fát kellett bevinni. Víz nincs, mert ebbe a mészkőbe kutat se lehet fúrni, mindig van tennivaló, egy perced sincs depizni. Már csak társat kellett találnom az új életformámhoz.
A füvesasszony meséje
Azt, hogyan lelt társra a zenész, Rebustól tudom meg. Bemegyek utána a konyhába, hogy segítsek az ebédfőzésben, és közben beszélgetünk. A két kicsi persze folyton láb alatt van, ne adj’isten, hogy egy percre is békén hagyják az édesanyjukat.
– Pedig máskor Bejkét le sem lehet kaparni az apjáról – neveti el magát tettetett bosszúsággal Rebus. – Hogyan jöttünk össze Bálinttal? Ő pillantott meg engem, ahogy Kassai Lajos íjászmester lova mellett állok, és azt mondta a nagynénjének: ez a lány lesz a gyerekeim anyja! Már az első találkozás eldöntötte a sorsunkat. 2016. december 26-án történt, és pontosan egy évvel később, ugyanazon a napon megfogant Bodza. Ma is beleborzongok. Különös kislány, minden állattal bámulatosan szót ért, nem véletlenül a második neve Bűvellő. Nekem nem volt kérdés, hogy a természetben fogok élni, hiszen így nőttem fel. Zalaegerszegen, az erdő szélén laktunk a szüleimmel, akik nagyon korán megismertettek az ősi magyar hagyományokkal. Mindketten íjászkodtak, nekem már négyéves koromban volt íjam, ahogy Bodzának is. Fantasztikus nevelést kaptam, igyekszem átadni a gyerekeimnek… Ugyanakkor nagyon korán kellett felnőnöm – suhan át egy árnyék az arcán –, hiszen alig voltam tizenegy, amikor a nővérem súlyosan megbetegedett. Az utolsó szavaival azt üzente nekem: „Mindig a kör közepéből kell elindulni!” Amikor évekkel később körbenéztem Bálint jurtájában, hirtelen értelmet kapott a mondat.
Rebeka beirdalja a pisztrángokat, és olívaolajat tölt egy kistányérba. Fokhagymát tör bele, sót, borsot szór rá, majd megnyakalja kakukkfűvel. Saját termés, büszkélkedik, ahogy a gyógynövények is. Itt állnak a polcon üvegekben, nézzem meg! Körömvirág, kamilla, menta, citromfű, vöröshere… – kizárólag ezekkel gyógyít. Múltkor Bejke megfázott, este beültette a kádba, szórt a vízbe orbáncfüvet, kamillát, cickafarkot, másnap kutya baja volt a gyereknek. De a saját fogínyét is meggyógyította a szülés után. Édesanyjától és egy füvesembertől tanulta, hogyan kell. A csoda itt van körülöttünk, csak észre kell venni!
Végighordozom tekintetem a konyhán. Az egyik falon gyönyörű pasztellrajz. Talán egy virág?
– Dehogy! – mosolyodik el a ház asszonya. – Ez Bejke méhlepényének lenyomata. Gyönyörű, ugye? A méhlepényt eltemettük, és fát ültettünk föléje. Bodzáé fölött nyírfa áll, ami a nőiesség jelképe, Bejkéé fölött tölgy, ami az erőt, energiát sugallja.
Oratórium jurtában
Miután elvertük az éhünket, elindulunk a jurtaközponthoz. Mióta a parasztházat megvették és felújították – egybeesett első gyermekük születésével –, Bálint hangfürdőket szervez a jurtában, azaz hangterápiákat tart. De előbb útba ejtjük a legelőt. Bodza és a mamája Minkán poroszkál, szőrén ülik meg a lovat, Bejke pedig a papa nyakában utazik. Jólesik nézni őket. Az istállókhoz érünk. A kifutóban két borzderes tehén, ősi magyar fajta. Egyikük, Böbe szoptat, gondolom, neki van borja. Pipacs már egyéves, az etetőnél szénázik. Rebeka meséli, hogy Bodzával énekeltek a tehénnek, miközben vajúdott. Rebeka becsalogatja a gyerekeket
a tyúkólba: – Gyertek, lássunk csodát!
A kicsik szedik a lábukat, és valóban ott a csoda. Bodza két formás tojást talál, a kotlós aggodalmasan pislog rá. Rebeka óvatosan visszahelyezi a mai termést a szénába, nem szabad elvenni, akkor többet tojnak a tyúkok. Márpedig húsvétra nem árt a sok tojás, kifújják és megfestik őket a lányokkal.
A távolban három ló békésen legel, Minkát is elengedjük, mi pedig folytatjuk utunkat. Bálint megküzd a kapuval: Szezám, tárulj! Egy kisebb és egy nagyobb jurta áll a domboldalon.
– A nagyobbik a miénk, a másik az öcsémé. A nyári konyhát akkor szoktuk használni, ha elvonulást vagy bulit szervezünk.
A fejem beleütközik néhány lelógó harangba, hamar megérkezem a pillanatba. A padlón matracok, párnák, a körbeszaladó farácson, a keregén, népviseletek lógnak. Középen két istenfa köti össze az eget a földdel, a jurta tartólécei az égre néző kör alakú nyílásban, a tündökben futnak össze. Három szín dominál, a piros, a kék és a sárga – a tűzé, az égé és a napfényé. A tündök alatt vaskályha ontja a meleget. A kicsik körbe-körbe rohangálnak örömükben, Bálint közben kirakja egy ládából a hangtálait. Legalább negyven darab, kisebbek, nagyobbak. Aztán a terapeuta letelepszik az ajtóval átellenben, és komolyan megszólal: – Ez egy tiszta tér. Nincsenek sarkok, az energia körben áramlik. Érzitek? – S int, hogy álljak bele az egyik tálba. Becsukom a szemem, és átadom magam a tisztító szertartásnak. Bálint megkongatja a tálakat. Különböző rezgéseket bocsátanak ki, leginkább egy oratóriumra hasonlít, beleremegek. Állítólag ha kúraszerűen csinálja valaki a hangfürdőzést, a rezgések megindítják az energiaáramlást a testében, és lassan feloldódnak a stressz okozta blokkok, azaz beindul az öngyógyítás folyamata. Sámánnak látom Bálintot, aki a lábamtól a fejem felé közelít egy búgó tállal. Húzza fel a rosszat, hogy a fejemhez érve távozzanak belőlem a negatív energiák. Amikor vége a rituálénak, frissnek érzem magam, és még a fejfájásom is elmúlt.
– Először Taljándörögdön találkoztam a hangtálakkal, az Egység Völgye Fesztiválon – meséli a zenész. – Kezdetben csak a harmonikus hangzás érdekelt, és vettem magamnak néhány hangtálat, de aztán elkezdtem érezni, hogy rendkívül jó hatással van rám, megszűnt a refluxom, megnyugodtam. De az győzött meg igazán, amikor a Kincsem film forgatásáról felhívott Török Gyuri barátom, hogy az egyik lovuk lesérült, nem tudnék-e segíteni rajta. Odavittem a hangtálaimat, és néhány órán keresztül hangfürdőztettem a lovat. Az állatok nem gondolják túl a dolgokat, a ló érezte, hogy ez jó neki, és megadta magát. Ettől függ minden. Hogy hiszel-e benne, vagy gátat állítasz neki. Másnap reggel a ló vígan nyargalászott. Akkor döntöttem el, hogy én ezt komolyan veszem, és néhány barátommal elindultunk Nepálba, ahol a hangtálakat készítik. Én tehát az ősforráshoz zarándokoltam el, és végül Katmanduban sajátítottam el a hangterápia művészetét, magától Shree Krishna Shahi nagymestertől…
Bálint sajnos nem mesélhet tovább, pedig érzem, hogy még feszíti valami, mert a kislányok egyre nyűgösebbek. Hát legyen, kapja fel őket az apjuk, hazamegyünk aludni! Azzal már el is engedett minden mást. Nincs is annál jobb, mint boldog atyaként fütyörészni a hegyek oltalmában!
Fotó: Bielik István
