Amit magam megfőzök egy óra alatt, az a lányom segítségével minimum másfél, de inkább két óra. Szóval, ha sietek, és mindig sietek, ez az életem alapja, hogy el vagyok késve, nehéz mustármaggal golfozni, répakockákat libasorba sorakoztatni és befonni a kelkáposztaszálakat fonatba, mert a türelmem megle­pően fürgén kopni kezd. De muszáj komolyan vennem a saját mondataimat, az ígéreteimet, azokat a kósza kijelentéseket, amelyeket elejtek a világról. És ha azt ígértem, hogy (szinte) minden szempontból köze van az életünkhöz, bármikor elmondhatja, mit gondol, tevékenykedhet, akkor akármeddig tart, együtt reszeljük reggel a gyömbért, csinálunk reggelit, még ha fölényesen nyerjük is a „ki tud többet késni az óvodából” vándorkupát. 

Néha bántja a hiúságomat, hogy hülyének néznek, de ilyenkor próbálok arra gondolni, nem omolhat össze a hite, hogy a szavának súlya van, érti a világot, az összefüggéseket, hisz a rendben. A belvárosi „falunk” főutcájának egyik cukrászdájába legalább négyszer mentünk be, hogy a cégérükről letört a kismadár. Aztán vettünk ragasztót, és azzal mentünk vissza, hogy segítünk felragasztani. Végül elkérték a számomat, ígérték, ha beszereznek újabb szárnyast, csörögnek. Nem is tudom, gyerektelen felnőttként mit gondoltam volna, de az „idióta” csak az egyik jelző lett volna benne. Három hét múlva ismeretlen számot jelzett a készülék, „megvan a madár”, örvendezett a főcukrász, és úgy nevetett a vonalban, hogy megéreztem, neki is jólesik komolyan venni magukat, a saját meséiket. 

Másnap a szomszédos pizzériában fogyasztottuk el éppen a repetában kért nyers pármai sonkát, amikor Hanna elmondta a helyettes séfnek, hogy be kellene venni a kirakatból a betlehemet, mert már régen elmúlt karácsony. A lánynak kikerekedett a szeme, először támadásnak vélte, de a három és fél éves „önkéntes rendőr” önfeledten mosolygott a kéréshez, és elmagyarázta, amit erről tud: hogy ez fontos, mert az ünnepet várni kell, és ez így nem jó. Másnapra bevették a betlehemet, integettünk a kirakatból, hogy köszönjük, és már sokkal rutinosabban győztem le magamban a „mit fognak szólni?” szorongást. Hát ugyan mit?! Legföljebb hülyének néznek, és ott felejtik tavaszra a műanyag betlehemet. Akkor sem kell a lányomnak azt mondanom, nem érti a világot. Legföljebb elmagyarázom, ez nem mindenkinek fontos. Akkor sem kértem már kiscsoportosként arra, ne gondolkodjon, ne legyen véleménye, ne használja, amit megtanult.

Aztán persze a sok tudás néha nehezebb a saját súlyánál. Egy olyan délután sétálgattunk, amikor délelőtt nem jól sikerült a vásárlás. Hisztizett és nyert, kapott képeslapot, gyümölcslevet, csokit (kakaót). Elhaló hangon kezdett bele, hogy szeretne mondani valamit, de titok, és fél, nem meri. Elfehéredtem, azonnal kiszakadt belőlem a buzgó szülő szólama, „nekem, drágám, mindent elmondhatsz”. Még vagy egy végtelen percig fokozta a feszültséget, mi nyomja a szívét, amikor elárulta, hogy vásárolni szeretne magának, noha tudja, minden keret betelt. Már mindenre gondoltam, hogy bántják, tényleg nyomja valami a szívét, hát elképedtem, hogy csak játszmázik. Lám, megkezdődött a lelki tusák, simogatások, karmolások, sértettségek és megbocsátások direkt időszaka, és én el sem merem mondani neki, mennyire félek, mert olyan naiv vagyok, mint egy ma született apa.