Magyarországi bemutatója hatalmas szenzáció volt 1902-ben: a jegyek pillanatok alatt elkeltek, előadásait pedig 30 napig telt házzal játszották Budapesten. Míg Isadora Duncan fellépéseit Európa-szerte tapsvihar kísérte, addig hazájában, az Egyesült Államokban közel sem aratott ekkora sikert…
Isadora 1877-ben, San Franciscóban született egy művészetkedvelő család negyedik gyermekeként (édesapja bankár volt, édesanyja pedig zongoratanár). Születése után nem sokkal édesapja üzlete csődbe ment, a család pedig mélyszegénységbe süllyedt. Joseph Duncan képtelen volt feldolgozni az anyagi veszteséget – nem sokkal később úgy döntött, elhagyja családját. Mary Isadora Gray-nek keményen kellett dolgoznia, hogy egyedül is képes legyen eltartani négy gyermekét. A mindig jókedélyű Mary azt vallotta, „kenyér nélkül könnyebb élni, mint művészet nélkül”: a családi házat minden nap zenével töltötte meg, a gyerekeknek rendszeresen felolvasott, zenét és művészettörténelmet tanított. Nem meglepő tehát, hogy a legkisebb testvér, Isadora 2 éves korától táncolni kezdett, 6 évesen pedig első „tánciskoláját” is megalapította. A környékbeli gyerekeknek saját maga által kitalált koreográfiákat tanított, 12 éves korától pedig részmunkaidős állást is kapott, mint a környék legfiatalabb táncoktatója.
De nem csak emiatt lógott ki a sorból
1896-ban munkát vállalt a híres kritikus és drámaíró John Augustine Daly színházában, ahol Marie Bonfanti balerinától vett órákat. Isadora azonban másként tekintett a táncra, mint társai: a klasszikus balett merevségét elutasította, mozdulatait pedig a lehető legtermészetesebb ritmusokra és koreográfiákra alapozta (ezt a szemléletet előadásai során később tudatosan alkalmazta olyan nagy zeneszerzők műveire, mint Brahms, Wagner és Beethoven). A balett iránti tagadó magatartása miatt végül nem aratott túl nagy sikert a színházban, és csalódva a klasszikus koreográfiában, 1898-ban Londonban, ezt követően pedig Párizsban próbált szerencsét. 1901-ben, Párizsban találkozott a méltán híres Loïe Fuller táncosnővel, akivel nagyon hamar egy hullámhosszra kerültek. Fuller Isadorához hasonlóan vélekedett a táncról – egy igazi lázadó volt a maga korában. Fuller és Duncan alkotótársak lettek, 1902-ben pedig úgy határoztak, hogy közösen indulnak európai turnéra – ami nyílegyenes út volt egy eddiginél pezsgőbb kulturális élet felé. A tánc új és szokatlan megközelítésével itt-ott ugyan ellenállásba ütköztek a közönség részéről, összességében azonban éppen ez volt az, ami méltán tette Isadorát népszerűvé: stílusával felrúgta a balett diktálta merev szabályokat, és tagadhatatlanul úttörő szerepet játszott a természetes mozgás eszméjében:
rövid, áttetsző tunikát viselt, mezítláb táncolt és nem viselt fűzőt sem – ami kétségkívül sokkolta az akkori konzervatív társadalmat.
Mozdulatait az ókori görögök szobrai inspirálták – nagyrészt módszereit és megjelenését is erre alapozta. Az ünnepelt színésznő, Patrick Campbell pártfogása révén meghívást kapott London vezető háziasszonyainak magánfogadásaira, ahol tánca – melyet a mozgás teljes szabadsága jellemzett –elragadtatta a női közönséget. Nem telt el sok idő, és a mezítláb, hiányos öltözetben táncoló nimfa jelensége Európa-szerte megtöltötte a színháztermeket. A turnékból befolyó összegnek hála pedig legnagyobb álma is beteljesült: tánciskolát nyitott Németországban, Oroszországban, később pedig hazájában is (bár ezek közül az iskolák közül egyik sem maradt fenn túl sokáig).
Fotó: Ullstein bild via Getty Images
A nyíltan biszexuális táncosnőt magánélete pedig éppúgy tartotta címlapokon, mint a művészete: Isadora elutasította a házasság intézményét, és első gyermeke is házasságon kívül született Gordon Craig színpadi tervezőtől (aki nem sokkal gyerekük születése után visszatért egykori szeretőjéhez) – amit szégyenként könyvelt el az akkori társadalom. Második gyermekének apja Paris Singer volt, a híres Singer varrógépek feltalálójának örököse. Az egyébként művészetpártoló milliárdosnak nem volt egyszerű elnyernie az akkor már világhírű táncosnő szívét, kapcsolatuk azonban a küzdelmek ellenére sem bizonyult hosszú életűnek.
A legendás piros sál szomorú története
A legnagyobb tragédia 1913-ban érte Isadorát, amit – érthető okokból – soha nem hevert ki igazán: az autó, amelyben két gyermeke és nevelőnőjük utazott Párizsban, a Szajnába borult. Az ajtók beragadtak, Isadora gyermekeinek pedig nem sikerült kijutniuk a süllyedő autóból – a nevelőnővel együtt életüket vesztették. A tragédia után, 1914-ben Isadora megismerkedett Romano Romanelli olasz szobrásszal, akitől újra teherbe esett – a baba néhány órával a szülés után azonban elhunyt. Az orvosok teljes békét írtak elő a vigasztalhatatlan és egyre többet betegeskedő édesanyának, de hiába. Isadora innentől csak a munkának élt, színpadi megjelenése pedig egy piros sállal bővült, amit soha nem vett le ezután –
a védjegyévé vált ruhadarab szimbolizálta gyermekei elvesztését és azt a sebet, ami soha nem gyógyult be a szívében.
Isadora 1905 körül berlini tánciskolájában (Fotó: Ullstein bild/ullstein bild via Getty Images)
Gyászát egyedül a művészet segítségével tudta enyhíteni: éppen egy újabb iskolát akart nyitni, amikor kirobbant az első világháború. Az ezt követő dél-amerikai, németországi és franciaországi turnéi kevésbé voltak sikeresek, mint korábban, 1920-ban azonban meghívást kapott, hogy saját iskolát alapítson Moszkvában. Itt ismerkedett meg Szergej Alekszandrovics Jeszenyinnel, egy nála 17 évvel fiatalabb népszerű költővel. Hogy magával vihesse a férfit egy amerikai körútra, vállalta, hogy nézetei ellenére összeházasodik vele. Rosszabb időpontot pedig nem is választhattak volna az utazáshoz: az Amerikai Egyesül Államokba érve bolsevik ügynököknek bélyegezték őket, és kénytelenek voltak elhagyni az országot. Amerikai állampolgárságát visszavonták, és soha nem térhetett vissza hazájába ezután. A már egyébként is boldogtalan időszakot pedig újabb nehézségek követték: Jeszenyin mentális betegségei következtében öngyilkosságot követett el, 1925-ben felakasztotta magát. Bár a pár addigra már elhidegült egymástól, Isadorát mélységesen lesújtották a történtek.
Isadora és Szergej Alekszandrovics Jeszenyin (Fotó: Bettmann/Getty Images)
Fittyet hányt a patriarchális társadalomra
„Isadora rendkívüli személyiség volt, és fontos kiemelni, hogy ebben édesanyja neveltetése is fontos szerepet játszott. Mary megmutatta neki, hogy a világ az ő igazi színpada, és hagyta, hogy kreativitása szabadon virágozzon.
Ez adta meg később számára a szabadságot, ami lehetővé tette, hogy szembeszálljon a társadalmi normákkal, és hogy azzá az Isadorává váljon, aki minden korlátot és elvárást megkérdőjelez.
Ez családi vonás – engem is így neveltek” – mesélte egy interjúban Dorée Duncan Seligmann, Isadora dédunokahúga.
Duncan tehát a színpadon kívül is bohém, excentrikus életet élt: feminista és darwinista nézeteket vallott, a szabad szerelem híve volt, nem félt szembeszállni a rendszerrel, úgy öltözött, ahogy akart, úgy élt, ahogy akart, és esze ágában sem volt az akkori társadalmi normák értelmetlen szabályait követni. Tragikus életére ma már mérföldkőként tekintünk a huszadik század művészetében. Korának legkiválóbb zenészei, művészei és írói méltatták, a kevésbé széles látókörűek azonban gyakran támadták a tánc alternatív megközelítéséért (nem beszélve a magánéletéről). A feminizmus akkoriban még gyerekcipőben járt, a táncról alkotott elképzelései pedig szexuális szabadságot (is) hirdettek: bárkit szeretőnek fogadott, akit csak akart, pénzügyeit maga intézte, és nem támaszkodott senkire sem – amit természetesen felhasználtak ellene (ahogyan ez a legtöbb befolyásos nővel manapság is megeshet). Bár nem mintha érdekelte volna, mit gondoltak róla a károgók…
50 évesen, halála napján Isadora egy vadonatúj kabrió utasa volt, amit éppen vezetni tanult 1927. szeptember 14-én. Ahogy hátradőlt az ülésben, legendás piros sálja – feltehetően a szél következtében – beakadt az autó hátsó kerekébe, sofőrje pedig mit sem sejtve elindult. A sál a nyaka köré szorult és a kerék alá rántotta őt. Isadora azonnal szörnyet halt a helyszínen – éppen abban a sálban, ami gyerekei elvesztése iránti fájdalmát szimbolizálta.
Fellépéseiről gyakorlatilag egyetlen videofelvétel sem maradt fenn, mert maga is úgy vélte: a tánc sajátos energiáit lehetetlen rögzíteni. June Layson tánctörténész kutatásai szerint Duncan közel 223 sajátos koreográfiát állított színpadra, elsőként szerepelt fűző nélkül, mezítláb, ő volt az első táncos, aki társulat nélkül, szólóban állt ki a közönség elé – és aki végérvényesen megreformálta a modern tánc műfaját.
Kiemelt kép: Isadora Duncan 1905 körül (Ullstein bild/ullstein bild via Getty Images)
