Andriska, már sok-sok éve annak, hogy egy társaságban arról panaszkodtál, hogy túlzottan szimpatikus az arcod ehhez a pályához, és nehéz téged bizonyos szerepekből kirángatni, hogy rosszfiúszerepet egyáltalán nem bíznak rád, mert nem lenne hiteles…
Kardos G. Gyuriékkal és Szabó Pistáékkal ebédeltünk valahol, és meséltem nekik: „Képzeljétek el, most egy új magyar filmben ellenszenves figurát kell játszanom, én pedig olyan kedves srác vagyok, és mindig rokonszenves, finom fiúkat játszottam, hát hogy legyek én ellenszenves?” Gyuri rám nézett, és azt mondta: „Te csak egyél, Andris!” Ugyanis kétségtelen fogyatékosságom, hogy csúnyán eszem, falánk vagyok, habzsolok, tömöm az ételt magamba, és ilyenkor nem lopom be magam senki szívébe.
És ettél a filmben?
Igyekeztem ellenszenvesen zabálni.
És tényleg kötött téged ez a kedves fizimiska? Mert a tiéd emblematikus arca egy korszaknak, a Szabó István-filmek nagy időszakának…
Igen, Pista első filmjeiben én voltam a főhős. Hol van az már! Az embernek, ugye, van személyisége, és filmben kevésbé lehet alakítani. A színházban játszol, formálod a szerepedet, de a filmben létezni kell, és nyilván az én személyiségem ilyesféle. Hochhuth A helytartó című színdarabjában Pécsett én bújtam a fiatal, romantikus pap, Riccardo Fontana bőrébe, aki lázad, fölteszi a sárga csillagot, és elmegy Auschwitzba. A tévéjátékban, amit Esztergályos Karcsi rendezett, Balázsovits volt a pap, én meg doktor Mengelét alakítottam, a hóhért. Szóval mindenféle szerepet játszottam én. De természetesen a színész jobban szereti a negatív figurákat, azok érdekesebbek.
Emiatt sokan panaszkodnak. Meg a szép nők, hogy ők szeretnének csúnya nőt alakítani…
Szokták mondani, de egyik szerep sem csak negatív vagy csak pozitív. Most éppen két fontos karaktert, nagyon ellentéteseket játszom Bartis Attila A vége című darabjában, a Radnóti Színházban. Egy belügyes orvost, aki jelent a főhősről, egy úgynevezett negatív figurát; a másik alak pedig egy derék, de cinikus fotográfus, a főhős mestere. Az orvost nagyon kedvesen kell játszani, finoman és aljasul. A fotográfust viszont, aki tisztességes és jó szándékú, segíti és tanítja a főhőst, sokkal erőszakosabb hangon, tehát a durva külső érző szívet rejt. Rokonszenves vagy ellenszenves, ez így közhely. Minden karakter bonyolult, sokszínű. Nádasdy Kálmán figyelte a pályámat, bár nem tanított. Egyszer vasárnap egy étteremben összefutottunk, és azt mondta: „Láttam a tévében mint valamilyen osztrák spiont, és az nagyon jól áll magának. Tessék eljátszani Lucifert, a bájos gonosztevőt, az a maga szerepe.” Sajnos végül nem voltam Lucifer, az úgynevezett főgonosz, de hát ő végül is a fényhozó, a szellem embere.
Vannak szerepek, amiket sajnálsz, hogy nem rád osztottak?
Hát, biztos lehettem volna Hamlet, de sosem játszottam el. Nem tudom… Megy most egy kétszemélyes Molnár Ferenc-estünk a Rózsavölgyi Szalonban Jordán Tamással; gyerekkori barátok vagyunk, egy osztályba jártunk az általánosban. Felsoroljuk, mennyi minden kimaradt az életünkből, mennyi minden történt másként, de minden úgy van jól, ahogy történt. Egyetértünk Tamással. Beszélünk személyiségünk hasonlóságáról és különbözőségéről, színészi pályánkról, barátságról, színházról, fociról, sok mindenről. Mindennek megvolt a rendje, ezekkel a kudarcokkal, sikerekkel. Voltak évek a pályámon, amikor kevéssé voltam sikeres.
És ez ilyenkor egyfajta beletörődés, rezignáció?
Nem hiszem. Nem lehet megválaszolni a kérdést, mit csináltál volna másként ötven évvel ezelőtt, vagy akár most mit kéne másként, a dolgok megtörténtek. Azért elmondhatom, hogy többé-kevésbé sikeres a pályám, és hogy még mindig játszom, meg tudok tanulni sokoldalas szövegeket, a Szerb Antal Száz verse című önálló estemben vagy hetven percet vagyok a színpadon.
Ennyire mélyen színész vagy.
Az vagyok, igen. Hatvan éve űzöm a szakmát, „alakítást vállalok”, ahogy nagyszerű néhai kollégám, Haumann Péter mondogatta. Szeretem felvenni ebben az új darabban a markáns szemöldököt, amit a gonosz orvos megformálásához ragasztanak rám, élvezettel hordom a nagy, vastag szemüveget is, meg a pufajkát, de mögötte mindig ott vagyok én.
Ez azért némi infantilizmus részedről? A soha fel nem növő gyerek?
Igen, játék, igen. A színészet játék, játékosság, hülyülés, komolytalanság. Talán a könnyedség jellemző rám – bizonyos esetekben ez felületességet is jelenthet –, de a lazaság, a szövegtudás fölénye, a bizonyosság is. Mikor már tudom, milyen a szerep – bár a próbák alatt kínlódtam sokat –, mit kell játszani, ki is ez a pasas, akkor élvezetes a játék. Igen, a színészet infantilis foglalkozás.
Szóval az atomfizikus, az orvos komolyabb szakmát űz, mint a színész?
Apám orvosprofesszor volt, nagy tudású ember. Amikor gimnazistaként bejelentettem neki, hogy színész szeretnék lenni, azt a bölcs tanácsot adta, hogy „édes fiam, egy átlagos, közepes orvos lehet boldog, hogy gyógyíthat, hogy végzi a dolgát, de egy átlagos, közepes színész nem lesz boldog soha. Egy átlagos atomfizikus, egy középszintű sebész boldog lehet, hogy űzi a mesterségét, de egy színésznek ez kevés. Ő csillogni szeretne, sikert akar, nagy szerepeket, tapsokat.”
Te boldog vagy? Sok boldog színészt ismertél?
Mindenki a maga módján boldogtalan, ugye, az Anna Karenina kezdődik így, keressük a boldogtalanságot, és meg is találjuk: rosszkedv, kétségbeesés, magány, depresszió, betegség, mellőzöttség.
És ez téged soha nem zavart, hogy a pályán mindig jönnek „ügyeletes vaddisznók”, akik csörtetnek előre?
Eleinte én voltam az ügyeletes vaddisznócska, a huszonéves kis törtető. Abban a korban ez természetes, de aztán színigazgató lettem, harminc évig vezettem egy társulatot, és mindig jöttek új fiatalemberek, tehetségesek. Tanítottam a főiskolán hosszú évekig. És hát most tulajdonképpen én vagyok a legidősebb a Radnótiban, és két darabban is játszom. Jó dolog tehetséges, ambiciózus fiatalok között lenni. Keserű, rosszkedvű öregemberek között kevésbé.
Benned soha nem is volt irigység, féltékenység?
Ne hülyéskedj! Hát épp Jordánnal vesszük végig az estünkben, hogy neki régi bánata, hogy én voltam a nagybetűs Boka, és ő volt a kisbetűs nemecsek. Aztán fordult a kocka, ő lett a nagybetűs, és én a kisbetűs. Irigység? Hát persze. Előfordult, hogy arra gondoltam, miért nem én játszom azt, amit mások. De ezen már túl vagyok. Emlékszem, egyszer kérdezted tőlem, mi alapján szerződtetek, kik a társulatom tagjai. Mindig a legjobbak: Andorai, Cserhalmi Gyuri, Kulka, Szervét meg Szombathy Gyuszi, és hívtam vendégnek Kernt, Jordánt, Kállai Ferit. Szerettem azt, hogy tehetséges emberekkel vagyok körülvéve.
Bizonyítani akarsz még?
Hát jobb élénknek lenni, mint lustának. Jobb mozogni, mint heverészni, jobb bringázni az erdőben, még ha most már elektromos biciklivel is, jobb izgatottnak lenni, mint otthon feküdni a kanapén, és szidni a rendszert. Jobb dolgozni, megizzadni, és aztán rendesen elfáradni. „Életben kell maradni. (…) És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami” – ezek, ugye, Szerb Antal, az Utas és holdvilág utolsó mondatai.
Nehezen búcsúzol a szeretett szerepedtől?
Amikor egy szerepet utoljára alakítok, az utolsó előadás után látványosan széttépem a példányt. Valószínűleg ez a színészi túlélés egyik módja, hogy az ember azzal foglalkozik, amit éppen csinál, és nem azzal, ami volt. Vannak előadásaim, amiket régen játszom már, azok beépültek, de az embert mindig az új feladat érdekli, amit éppen próbál, vagy amikor készítek egy új irodalmi összeállítást, azzal nagyon sokat foglalkozom.
Ennyire izgatnak az új dolgok?
Igen. Az, hogyan kell megoldani egy új szerepet, kitalálni a figurát, és persze meg kell tanulni a szöveget, mert azért nehezebben megy nyolcvanéves fejjel… Régi színházi mondás, hogy a szövegtanulás olyan, mint a fűrészporevés. Rossz megenni a száraz fűrészport, de muszáj lenyomnod a torkodon. Ha új a feladat, ki kell alakítani a szerepet, hogy milyen is az az ember, akit játszol. Ebben a Bartis-darabban hat szerepem van, bár az egyik csak annyi, hogy egy pillanatra megjelenek a színpadon. Mindegyiknek van sorsa, valamilyen elvtársat játszol, vagy éppen hídőrt, pár mondatos a szerep, de ott is kell egy gesztus, egy hanghordozás, amit kitalálsz hozzá.
Egyszer arról beszéltél, hogy azért nem kell úgy elmondani egy verset, hogy az szívig hatoljon, lesújtson…
Nem. Úgy kell elmondani, hogy szíven üssön, megrázzon, tönkretegyen. És nemcsak téged, hanem elsősorban a nézőt. A Glembay ház című darabban – Valló Péter rendezte – az apát játszottam, az a jelenet igazán megviselt, tönkretett. A második felvonás végén meghalok a nyílt színen, infarktust kapok. A halált nem lehet könnyedén játszani. A Radnóti-estemben mondtam a Sem emlék, sem varázslatot, ezt csak belülről lehet: „Eddig úgy ült szívemben a sok rejtett harag, /
mint alma magházában a négerbarna mag”… Hát hogyne! Azonfelül, hogy a verset jól és pontosan kell mondani, rím van, és ritmus, de a szenvedélyt, az indulatot át kell élni, nem lehet megúszni. Átélés nélkül az egész csak kutyakomédia – mondta talán Hegedűs Gyula. Így van! Az Arany János-estemben én voltam az öreg, a hipochonder, a bölcs, az életre humorral tekintő Arany. Az ő csodálatos személyiségét akartam megmutatni. Persze igyekeztem jól elmondani A walesi bárdokat meg a Tetemre hívást, de azért legjobban az utolsó négy sort szerettem: „Életem hatvanhatodik évébe’ / Köt engem a jó Isten kévébe, / Betakarít régi rakott csűrébe, / Vet helyemre más gabonát cserébe.” Csodálatos! Hát ez az élet. Majd jönnek mások…
Fotó: Radnóti Színház / Csoszó Gabriella, Markovics Ferenc, MTI / Gink Károly, Sándor K
atalin