Tízezer kilométerre Budapesttől, egy hosszú repülőút után megpillantjuk a felhőkarcolók látképét Panamavárosban. Úgy érezzük, mintha Miamiban járnánk. Lenyűgöző a kilátás, sorra emelkednek az óceánparton a hatvan-hetven emelet magas építészeti remekművek, változatos formában, színben és stílusban. „Panama nem csak egy csatorna” – mondják a helyiek, és mi is ezt tapasztaljuk, amikor családi utazásra adjuk a fejünket a számunkra még ismeretlen nyaralóhelyre.

Ébredező metropolisz
Másnap rendes európaiként a reggelt megelőzve ébredünk a hatórányi időeltolódás miatt. Hotelünk ablaküvegén át figyeljük, ahogy az égig magasodó épületek mögül a felkelő nap hoz világosságot az ébredező városra. A széles sugárút lassan megtelik autókkal, az óceánparti sétányon kutyát sétáltatnak, a hajnali hullámok mellett a futópályán sokan kocognak. Panamavárosban lágyan lengedező állandó óceáni szél fúj, ez teszi kellemessé a klímát. Sietnünk kell a reggelivel, mert a Panama-­csatorna megtekintése még kilenc óra előtt vagy délután háromtól ideális, ekkor láthatjuk a nagy hajók zsilipelését. Ez az egyedülálló mérnöki csoda hetvenhét kilométer hosszan szeli át a szárazföldet, utat biztosítva a hatalmas teherhajóknak a Csendes- és az Atlanti-óceán között.

Egy kis történelem
A csatorna építését először a franciák kísérelték meg 1880-ban, a Szuezi-csatorna sikerén felbuzdulva, de nem vették számításba az egyiptomi sivatag és a Panama-földhíd eltérő földrajzi viszonyait. Míg Szuezben homokba kellett árkot ásni, addig Panamában a hegyek közé volt szükséges bevésni egy hatalmas mélyedést. A munkásokat sárgaláz és malária tizedelte, az áldozatok száma hat év alatt elérte a húszezret. Nemsokára kiderült, hogy képtelenség a csatornát elégséges szintűre mélyíteni, ezt csak zsilipekkel lehetne megoldani, viszont addigra a költségek az egekbe szöktek, és hatalmas botrány kerekedett belőle Franciaországban. Több mint száz törvényhozót érintett a tisztességtelen korrupciós üzlet, ekkor született meg a híres-hírhedt „panamázás” kifejezés. Végül az USA támogatásával és felügyelete mellett 1914-ben készült el a csatorna a Gatún-tó felduzzasztásával, zsilipes megoldással, igaz, összességében több mint huszonhétezer ember halála árán.
Azóta nemcsak az amerikai tengerészgyalogosok, de a befektetők, offshore cégek is megtelepedtek az adóparadicsomban. A csatornadíjak még ma is Panama bevételének jelentős részét teszik ki, bár ma már a kereskedelem, a bankszektor és a turizmus is növekvő ágazatok a térségben.
Panama nagy előnye, hogy jó a közbiztonság, dollárral fizethetünk, fejlett az egészségügy, iható a csapvíz, egész évben 30-33 fok van, és partjait sosem érik el hurrikánok, emiatt biztonságos. A lakosság többsége katolikus. Az az érzése támad az embernek, mintha spanyol és amerikai keverék országban nyaralna. Panamaváros széles sugárútjai, a nagy terepjárók, a monumentális parkolók és terek, az amerikai gyors­étteremláncok és a hatalmas bevásárlóközpontok mind az amerikai befolyásra emlékeztetnek. Mindez egy olyan országban, ahol mindössze nagyjából 4,5 millióan­ élnek, ebből közel kétmillióan a fővárosban. A vidék érintetlen hegyvonulatai között a falvak szegényesek és ritkán lakottak, infrastruktúrában elmaradottak, az emberek egyszerű bádogtetős viskókban élnek, és szinte csak hátizsákos turisták látogatják átutazóban Kolumbiából vagy Costa Ricából.