Nicolas Cage neve hallatán valamiért előbb asszociálunk akcióban gazdag, ám annál vérszegényebb produkciókra (például az Ál/Arc című megmosolyogtató klasszikusra), mint mondjuk az 1995-ös Las Vegas, végállomás című filmdrámára, amiért Oscar-díjat is kapott. Mindemellett eddigi pályafutása során több mint 100 filmben szerepelt, és olyan nagy nevekkel dolgozott együtt, mint Martin Scorsese, David Lynch és Werner Herzog. Akkor mégis miért láthatjuk őt olyan filmekben, amelyek nyomába sem érnek színészi kvalitásainak? (És miért fogadom meg minden évben karácsony előtt, hogy Tom Selleck, Jason Momoa és Megan Fox arcával ellátott karácsonyfadíszeim mellett neki is helyet szentelek majd a fán?) És vajon jogos-e jelenlegi hírneve, hogy csak gyenge filmekben játszik? Megnéztük a Renfield című filmet, hátha sikerül választ kapnunk az égető kérdésekre.
Az egykori A-listás filmsztár akcióhőssé vált
Az egyedi és jellegzetes színészi stílusáról ismert Cage egykor Hollywood egyik legjobban fizetett színésze volt, pazarló életmódja azonban nem sok jóval kecsegtetett: kastélyai Európa-szerte, és az egzotikus tárgyak iránti rajongása (köztük egy dinoszaurusz koponyáját is sikerült megvásárolnia), illetve a be nem fizetett adók hamar felégették vagyona nagy részét. A katasztrofális veszteségeket elszenvedő Cage ezt követően minden filmszerepet elvállalt, hogy újra talpra álljon. Alacsony költségvetésű filmek gyors egymásutánja következett: például 2018 és 2019 között összesen 14 filmben szerepelt, míg korának más sikeres színészei – például Tom Hanks és Tom Cruise – ugyanebben az időszakban átlagosan 2-3 nagyobb filmet készítettek egyenként –, valahogy így történt, hogy Cage inkább a független, gyorsabb ütemben készülő produkciók javára döntött. De ez nem feltétlenül rossz. Cage a Varietynek adott interjújába elmondta, míg
„a nagyobb költségvetésű filmek korlátot szabnak a színészi szabadságnak, addig a kisebb produkciókban nagyobb eséllyel lehet fejlődni és kísérletezni.”
Azonban gyakran előfordul, hogy az efféle szabadság gyenge alkotásokat hoz magával – de mégis van valami szerethető abban, hogy előbb játszik kevésbé népszerű filmekben, és inkább nyújt kedvére való alakítást, minthogy Hollywood kasszasikereiben villogjon. Az 59 éves színésznek szerencsére esze ágában sincs visszavonulót fújni, és úgy véli, hogy az általa diktált tempó – amellett, hogy anyagilag is helyre billenti – még önpusztító hajlamait is megfékezi. Cage tisztában van azzal, hogy nem minden alkalommal játszik nívós filmekben, de elmondása szerint mindig arra törekszik, hogy a legjobbat nyújtsa, felemelve ezzel az éppen aktuális produkciót.
Nem volt ez másképp legújabb filmjében, a Chris McKay által rendezett Renfieldben sem. Az előzetessel itt sem árultak zsákbamacskát az alkotók: ha nem akarunk a művészfilmek szintjén gondolkodni, és jól esne egy stresszes hét után megnézni valamit, ami nem szeretné mindenáron megfejteni a világot, a Renfield tökéletes kikapcsolódást jelenthet. Kiváltképp akkor, ha kedveljük a vámpírfilmeket, illetve a horrorvígjátékokat – és Nicolas Cage játékát természetesen.
Jelenet a filmből: balról Tedward Lobo (Benjamin Schwartz) és Drakula (Nicolas Cage) (Kép: UPI Media)
„Renfield, te nagyon hülye!”
Hangzik a szállóigévé lett mondat Sinkovits Imre szinkronhangján. Aki szerette Leslie Nielsen főszereplésével az 1995-ös Drakula halott és élvezi című filmvígjátékot, valószínűleg Chris McKay alkotásában is örömét leli majd. A Lugosi Béla-féle vámpírkarakterére építkező Cage kétségkívül kevésbé marad emlékezetes Drakulaként, mint Nielsen, ám ez nem jelenti azt, hogy ne nyújtana szórakoztató moziélményt. De beismerem, a Micimackó: Vér és méz óta egészen más színben látom a világot: Rhys Frake-Waterfield rendezése után a Kokainmedvét kész felüdülés volt végigülni, és mai filmünkön is többet röhögtem, mint amire számítottam. (De persze nem nehéz jobbat csinálni a Vérmicimackónál, szóval nem is érdemes egy lapon emlegetni a kettőt.)
Az újjáéledt vámpírtörténetben Nicholas Hoult (A menü, Mad Max: A harag útja, Nagy Katalin – A kezdetek) alakítja a Sötétség Hercegének hűséges segédjét, a bogarakat jóízűen falatozó Renfieldet. A meggyötört szolga sorsa mindennek nevezhető, csak irigylésre méltónak nem (ennek ellenére mégis könnyű azonosulni vele, hiszen aligha akad ember, akinek ne lett volna már dolga nárcisztikus partnerrel vagy főnökkel). Most azonban, több évszázados szolgálat után a megalázott, lelkileg is lepusztult Renfield számára eljött a pillanat, hogy kiderítse, képes-e kilépni önimádó főnöke árnyékából, illetve a mérgező, függőségen alapuló kapcsolatból. Miután hősünk az anonim kapcsolatfüggők önsegítő csoportját is megjárja, találkozik Rebeccával, az eltökélt és inspiráló New Orleans-i rendőrnővel… (Egyébként Awkwafina és Hoult karakterei között pont annyira szikrázott a levegő, mint Catherine Zeta-Jones és Luis Guzmán között a Wednesday című sorozatban: alig.)
Jelenet a filmből: Nicholas Hoult, mint Renfield (Kép: Upi Media)
Bram Stoker történetét Robert Kirkman forgatókönyvíró-producer gondolta újra (aki a The Walking Dead című zombisorozat alkotójaként szerzett magának hírnevet). „Robertnek az jutott eszébe, hogy térjünk el a hagyományos Drakula-sztoritól, ami vagy a rém eredettörténete, vagy azt meséli el, mi történik vele bizonyos események után. Robert feltette a kérdést: mi lenne, ha egy hozzá közel álló személy szemszögéből mesélnénk Drakuláról?” – mondja David Alpert producer. Renfield tehát adta magát, hiszen nála jobban aligha ismerheti bárki az öreg vérszívót. A karakter már Bram Stoker 1897-ben megjelent eredeti horrortörténetében is szerepelt: egy angol elmegyógyintézet lakója volt, ahol legyekkel, pókokkal, madarakkal és egyéb élőlényekkel táplálkozott. A karakter emellett megjelent Tod Browning 1931-es Drakula című filmjében, melyben Lugosi Béla játszotta a címszerepet, Dwight Frye pedig Renfieldet. Évtizedekkel később Francis Ford Coppola adaptációjában Tom Waitsnek jutott ez a megtiszteltetés Gary Oldman oldalán. Kirkman kecsegtetőnek találta, hogy a szolga kerül az elbeszélés középpontjába, és írt egy filmnovellát Drakula és Renfield mérgező kapcsolatáról, a fekete komédiát az akció-horror önfeledt vérontásával elegyítve. „Alaposan végiggondoltuk, hogyan fest egy teljesen elfajult, társfüggőségen alapuló kapcsolat.
Tudtuk, ha a sztorit népszerű pszichológiai kulisszák közé helyezzük, a közönség dőlni fog a nevetéstől”
– magyarázza Alpert.
Úgy tűnik, Chris McKay rendezőnek pedig sikerült ráéreznie arra, mit is jelent manapság a horrorkomédia. Persze nem ő találta fel a spanyolviaszt: aki szereti a HBO Max Hétköznapi vámpírok című sorozatát, kötve hiszem, hogy bármin is meglepődne. Nicholas Hoult az első perctől kezdve tökéletesen leképezte Drakula kétségbeesett szolgáját (bár az eredeti karakterhez mérve túlságosan is fess), a film pedig – nem sajnálva a bőséges (mű)vérfürdőt – nem vesztegeti az időt, hogy megismertesse velünk Cage enyhén maffiózós bőrbe bújtatott, világuralomra vágyó Drakula grófját. McKay látszólag megadta Cage-nek azt a színészi szabadságot, amire vágyott, az eredmény pedig egy felturbózott és túlzó Lugosi Béla-szerű vérszívó lett. Cage a film bugyutaságát sikeresen ellensúlyozta erős színészi jelenlétével, és pontosan olyan, ahogyan azt megszokhattuk tőle mostanában: egyszerre komoly és komolytalan, egyszerre zseniális és túlnagyolt. Aki hozzám hasonlóan a karácsonyfájára készül illeszteni idén (nem kizárt, hogy csúcsdísz lesz belőle), az minden bizonnyal jól fog szórakozni rajta. És hogy Nicolas Cage játéka rossz vagy a filmek, amelyekben játszik, legalább annyira bonyolult kérdés, mint a tyúk és a tojás esete.
Döntse el hát mindenki saját maga: irány a moziba be, a film április 13-tól megtekinthető a UIP-Duna Film forgalmazásában.
Kiemelt kép, forrás: UIP Duna
