Az ókori egyiptomiak nem féltek attól, hogy a múmiák rátámadnak az élőkre, ha megzavarja valaki a sírjuk, de azért fiatal Jane Webbnek nagyon is remegtek a térdei, amikor meglátta az asztalra készített múmiát, ami körbe volt véve temetkezési tárgyakkal, apró szobrokkal, papiruszdarabokkal. Thomas Pettigrew, a sebészből lett amatőr egyiptológus először egy rövid előadást tartott az egyiptomi történelemről és vallásról, majd asszisztenseivel szépen, fokozatosan eltávolították a múmiát körbeölelő vászontekercset. A benne talált gyantát, fűszereket, apróbb amuletteket aztán körbeadogatták a nézőknek, akik minden este lélegzetelállítóan egyedi élményben részesültek, hiszen soha nem lehetett tudni, mi kerül elő. Ez a meglepetés adta az előadás igazi izgalmát. Volt, hogy a beígért férfi helyett egy hosszú hajú női holttest került elő. Máskor egy harcos, szörnyű sérülésekkel a testén, vagy egy pap, akit mágikus varázseszközök védtek. A lényeg a meglepetés volt, és persze az izgalom, amit mindenki érzett, mert azt minden néző jól tudta: bűnös dolog a holtak nyugalmát megzavarni, és ezen az sem változtat, hogy ezek az emberek már több ezer éve halottak.
Tomboló egyiptománia
A 19. században még nem igazán tudta senki, hogyan és miért mumifikálták az ókori egyiptomiak a holtakat, de úgy sejtették, valamiféle varázslatot használtak hozzá és egy olyan anyagot, aminek gyógyerőt tulajdonítottak: bitument. Ez a Holt-tenger környékén található kőolaj egyik formája, amelyről az ókor óta hitték, hogy számtalan betegséget meg tud gyógyítani. Ez volt az egyik oka annak, hogy a 15. századtól kezdve ezrével hozták a múmiákat Európába a kereskedők, majd porrá törték és elképesztő drága orvosságot készítettek belőle.
Az igazi „egyiptománia” azonban az 1798-as napóleoni háborúk után kezdődött, amikor is megtalálták az úgynevezett rosettai követ, azt a sötét gránitdarabot, amin három nyelven volt ugyanaz a szöveg és aminek köszönhetően Champollion képes volt megfejteni a hieroglifák titkát, így a tudósok betekintést nyerhettek egy hatalmas birodalom múltjába, amiről addig nem sokat tudtak. Műtárgyak ezreit hozták át az élelmes kereskedők Európába, és óriási volt a kereslet az egyiptomi stílusú ékszerek, írások, edények, bútorok iránt.
Napoleon Bonaparte egy múmiát vizsgál Egyiptomban, 1798 körül. (fotó: Universal History Archive/Universal Images Group via Getty Images)
A legnagyobb izgalmat azonban mindig a múmiák okozták. (Ma már a múzeumok igyekeznek kerülni a múmia szó használatát – ebben a cikkben írtuk le, mi ennek az oka – a szerk.) Bár az egyiptomiak hittek abban, hogy a múmiák egyszer majd újra életre kelnek, ezért volt fontos számukra, hogy minél tökéletesebben tartósítsák őket – az senkinek nem jutott eszébe, hogy ez a bizonyos újjászületés akár már ezen a világon is megtörténhet.
1818-ban azonban megjelent Mary Shelley regénye, amiben egy tudós – egy bizonyos Victor Frankenstein – életre kelt egy halottat. A regényt olvasva, a 17 éves Jane Webbnek eszébe jutott az a múmia, amit a saját szemével is látott pár évvel korábban, és befészkelt a fejébe a gondolat: a módszer talán nem csak a friss holtakon működhet, de a több ezer éveseken is, és izgatni kezdte a gondolat, vajon mit mesélhetne egy ókori fáraó?
Egy új műfaj születése
Manapság, ha a múmiákra gondolunk, a legtöbb embernek Imhotep jut eszébe, akit az 1999-es A múmia című filmben Brendan Fraser üldözött el Rachel Weisz mellől. Esetleg Tom Cruise, aki addig hajszolta a szörnyet, míg ő maga is azzá vált. Vagy Boris Karloff legendás, 1932-es alakítása.
A filmbéli szörnyek azonban ritkán hasonlítanak irodalmi előképükre – és ez ebben az esetben is igaz. Jane Webb regényének ugyanis van egy alcíme is a meglehetősen szenzációhajhász The Mummy! (felkiáltójellel) mögött, ami így hangzik: Egy huszonkettedik századi történet.
Az ő regénye ugyanis nem pont horror, még csak nem is gótikus thriller, inkább sci-fi, pontosabban egy olyan utópia, ami a jövőbeli Angliában játszódik, és a fő kérdés, amire választ keres, hogy a technológia fejlődése jobbá teszi-e az embereket.
A szerző, Jane Webb a regény írása idején még tinédzser volt, és valójában terápiás céllal kezdett regényt írni. Jómódú angol családban született, édesapjának gyára volt, aminek bevételéből kényelmesen éltek. Ám miután meghalt a felesége, apja úgy döntött, európai körútra indul 12 éves lányával. Sajnos a tulajdonos távolléte nem tett jót az üzletnek, és néhány nagyon rossz döntés után a családi vagyon elveszett, és ez a stressz szó szerint megölte a férfit. A 17 éves Jane egyedül maradt a világban, pénz és rokonok nélkül. Egy családi barát, a festő John Martin fogadta be, és ő javasolta azt is, hogy kezdjen írni. Arra azonban egyikük sem számított, hogy az elkészült mű nem csak sikeressé teszi a lányt, de anyagi biztonságot is hoz számára, pedig ez történt.
Jane Wells Webb Loudon (fotó: Wikipedia)
A múmiás könyvnek ugyanis meglepően nagy sikere lett, olyannyira, hogy még ma is kapható a könyvesboltokban. Magyarra soha nem fordították le, de ez nem igazán meglepő. A modern olvasó számára túlságosan dagályos a nyelvezete, és tele van olyan közéleti és politikai utalásokkal, ami csak a korszak kutatói számára izgalmas. A feminista történészek azért foglalkoznak vele, mert az általa elképzelt jövőben egy fiatal, szűz királynő kezébe adja a hatalmat. A horror műfaj kutatói számára a benne szereplő múmia felélesztése miatt fontos, de utópiaként és sci-fiként is kiemelkedő szerepe van a viktoriánus irodalomban.
A saját korában azonban a könyvben található fantáziadús találmányok arattak igazi sikert. A kávéfőző gép, a légkondicionáló, a robot orvosok és jogászok, egy időjárás-szabályzó eszköz, ami esőfelhőket von a szántóföldek fölé, a sínre rakható utazó házak és az internet ősének tekinthető kommunikációs rendszer, aminek lényege, hogy országszerte hálókat feszítenek ki, hogy elkaphassák vele az ágyúgolyóra kötött leveleket. Jane Webb életét (és nevét) azonban a gőzzel működő eke változtatta meg.
Virágzó szerelem
Az 1827-ben megjelent regényen nem szerepelt a szerző neve, ezért a legtöbb olvasó úgy vélte, hogy ez az izgalmas technikai újdonságokkal teli, jövőbeli világ egy férfi agyából pattant ki. A Kertész Magazin szerkesztőjének, egy bizonyos John Loudonnak, olyannyira megtetszett a gőzzel működő eke ötlete, hogy nem csak egy igen kedvező kritikát írt az újságba a regényről, de levelet is írt a szerzőnek, felajánlva barátságát, és meghívta ebédelni.
A 47 éves férfi egy hozzá hasonló korú (és nemű) ebédpartnert várt, és igencsak meglepődött, amikor egy 22 éves fiatal lány állt meg az asztalánál.
Jane Webb Loudon rajza a The Ladies’ Flower-Garden of Ornamental Annuals című könyvéből (fotó: Wikipedia)
A találkozó azonban nagyon jól sikerült. A korkülönbség ellenére egymásba szerettek, és hat hónappal később össze is házasodtak. Jane Webb felvette a Loudon nevet, és nem sokkal később már Mrs. Loudon néven adta ki legújabb könyvét, ami azonban nem regény volt, hanem egy kertészeti kézikönyv.
John Loudon ugyanis botanikus volt, és akkor már évek óta dolgozott főművén: egy növénytani enciklopédián. Fiatal feleségének ugyan semmiféle tudása nem volt a témáról, de érdekelte, mivel foglalkozik a férje, ezért elkezdte képezni magát. Előadásokat hallgatott, könyveket lapozgatott és persze elkísérte minden kirándulásra. Eközben jegyzeteket készített, szerkesztette a férje szövegeit, és feltűnt neki, egy piaci rés: rájött, hogy nem lehet kapni sehol olyan könyvet, ami a hozzá hasonló amatőrök számára íródott volna, ezért hát nekilátott és írt egyet. Kifejezetten hölgyek számára.
Első nagyobb sikerű könyve, a Gardening for Ladies (Kertészkedés hölgyeknek) azoknak szólt, akikkel korábban senki nem foglalkozott: az akkoriban formálódó középosztálybeli nőkkel, akik nem akartak a házuk mögötti kiskertben praktikus ám unalmas zöldségeket termeszteni, pláne nem ásni vagy gyomlálni. Jane könyve azokat célozza, akik a kerti munka könnyebbik vége iránt érdeklődnek, mint amilyen a rózsák metszése, a virágágyások színének megtervezése vagy a színpompás csokrok kötése.
Háromszoros influenszer
A könyv annyira népszerű lett, hogy a következő években Jane további tizenötöt írt. Művei a kertészkedés szinte minden létező területét érintik. Ír hagymás növényekről és évelőkről, az üvegházak berendezéséről, a kerttervezésről, a virágok színeiről és összhatásáról, de arról is, hogyan kell gyerekeket bevezetni a kertészkedés művészetébe, és összehoz egy útikönyvet is, ahol elmeséli, hogy ha valaki vonatra száll, akkor útközben a brit szigeteken hányféle fantasztikus növényre lelket.
Amaryllis belladonna – Jane Webb Loudon illusztrációja (fotó: Heritage Arts/Heritage Images via Getty Images)
Mivel időközben rájött, hogy az efféle írásokat valójában az illusztrációk adják el, ezért megtanult rajzolni, festeni és botanikai képeket készíteni. Egyéni tervezésű virágcsokrait, asztaldíszeit innen kezdve országszerte milliók utánozzák, és színes rajzai olyan népszerűvé válnak, hogy sok könyvéből ma már hiányzik is, mert rajongói kivágják és a falra teszik, hogy minden nap gyönyörködhessenek benne.
Művei mind ugyanúgy kezdődnek. Elmeséli, mennyire tudatlan volt a növényeket illetően a házassága előtt, és elbüszkélkedik azzal, hogy ma már mennyire profi és bátorítja az olvasókat, hogy járják be azt az utat, amit ő, mert nagyon sok örömöt fognak benne találni. Könyvei tele vannak személyes történetekkel, anekdotákkal, és ez a szokatlan emberi hangnem népszerűvé tette az emberek között. Férjével együtt afféle kertészeti sztárpárrá váltak, gyakran hívják botanikus kertek, kertészegyesületek rendezvényeire, de otthonukban is élénk társasági életet élnek, barátaik közé tartozott Dickens és Thackerey is.
Ám míg Jane szereke szaladt – a férjéé megakadt. Bár elkészült azzal a bizonyos enciklopédiával, annak kiadása nem volt egyszerű, és komoly kölcsönt kellett felvenniük miatta, aminek a törlesztése súlyos terhet jelentett, különösen a férfi halála után. Bár miután megözvegyül, Jane több állami kitüntetést és anyagi támogatást is kapott, de ezt mind elnyelték a kamatok. Amikor alig ötven évesen ő is meghalt, nem maradt utána más, csak adósság. Szülei, majd férje korai halála, és az ezt kísérő két jelentős pénzügyi csőd tönkretette az életét, így feledésbe merültek eredményei, pedig olyan örökséget hagyott maga után, amit nehéz túlszárnyalni.
Kiemelt kép: Getty Images (Canva)
