Nem véletlenül éppen most, a Föld napja alkalmából kértük fel erre a címlapinterjúra.

Én már egy ideje azt gondolom, hogy az egyik legfontosabb feladatunk megpróbálni békében élni egymással, ahelyett, hogy még mindig azzal foglalkozunk, mekkora terület tartozik hozzánk, tehát milyen gazdagok vagyunk vagy leszünk, mert ez rövid időn belül teljesen mellékes lesz. A bolygó mintha elkezdett volna ledobni bennünket a hátáról. Ha nem döbbenünk rá arra, hogy minden másnál fontosabb megőriznünk, akkor a Föld bizonyára továbbra is létezni fog, legfeljebb emberek nem élnek majd rajta. A pandémia alatt néhány kolléganőmmel, többek között Pokorny Liával csatlakoztam egy nemzetközi, szintén művészek által létrehozott csapathoz, amelynek az volt a mottója, hogy ne térjünk vissza a „normálishoz”. Vonjunk le következtetéseket abból, hogy tulajdonképpen takarékosabban is tudunk vásárolni, a kevesebb is elég, akkor is érdemes élni, ha nem autózunk meg repülgetünk összevissza. Én mániá­kus utazó vagyok, imádok világot látni, de amikor azt mondja egy jól szituált­ ismerősöm, hogy kiugrottunk Nápolyba reggelizni, meg berohantunk egy múzeumba, és már itt is vagyunk, akkor mérhetetlen düh ébred bennem. Tavaly, amikor visszatért az élet a „normális” kerékvágásba, nyolc százalékkal ismét megnőtt a légszennyezettség. Ez a bolygó, amin élünk, egyszerűen csodálatos, de az ember hatalmas pusztítást végzett rajta. És engem nem nyugtat meg, hogy bizonyos rendkívül gazdag és okos személyek azon gondolkoznak, hogyan hozzanak létre űrbázist a Marson. Én nem akarok a Marson élni! Én itt szeretem a füvet, a fát, a virágot, az állatokat és mindent, amit a Föld kínál, és ezért nagyon megörültem, hogy ez a beszélgetés ennek apropóján születik. Szerelmes vagyok ebbe a bolygóba!

Olyannyira, hogy a Greenpeace-szel karöltve harcol érte.

Ők már több mint ötven éve küzdenek, de sokan még mindig legyintenek rájuk. Arra gondoltam, ha egy ismert ember is azt mondja, nem jó irányba haladunk, arra hátha egy kicsit jobban odafigyelnek. Az egyik legutóbbi nagy ügyünk a Fertő tó mellé tervezett beruházás elleni tiltakozás. Képtelen vagyok felfogni, hogy egyetemet végzett, környezetvédelemmel, erdészettel is foglalkozó emberek hogy nem voltak képesek megérteni, hogy egy speciális vízösszetételű, különleges állatvilágnak élőhelyet biztosító, alacsony vízállású tavacska semmilyen szempontból nem alkalmas arra, hogy hatalmas kikötőnek adjon otthont, mellé óriási szállodát építsenek, a partját pedig lebetonozzák, ami az összes létező természetvédelmi előírással szembemegy. Ez engem rettenetesen fel tud dühíteni. 

Nemcsak beszél róla, hanem hajlandó előadás után kocsiba ülni, hogy éjszaka részt vehessen egy tiltakozáson.

Igen, és hogy az egyik akciónk után hajnalban órákig üljünk a rendőrségen, egyébként nagyon helyes, kedves, mosolygós hadnagyok társaságában. De megérte!

Akkor ön már nem is nagyon utazik repülőn?

Inkább úgy mondanám, hogy akkor utazom el, ha tudom, hogy valahol hosszabb időt is el tudok tölteni. Hiszen azért megyek, hogy az ott élő emberek között egy kicsit elvegyüljek, hogy figyeljem őket, hogyan élnek, hogy elmerüljek a kultúrájukban.

Mi volt a legemlékezetesebb utazási élménye?

Mexikó. Az ott élők egyszerűen csodálatosak. Muszáj megmutatnom a kedvenc fotómat egy helyi férfiról, aki egy téren üldögél. Ez a testtartás, ez az arckifejezés! Olyan sok minden benne van. Az ősök öröksége, a szelídség, a fáradtság, a figyelem, a kedvesség, a megadás… Varázslatos hely, szeretnék visszamenni. Előtte Kanadába hívtak meg ott élő magyarok. Dolgozó emberek, akik arra áldozzák a szabadidejüket, hogy színházi előadásokat hozzanak létre. Egy hét alatt egy csomó bűbájos, kedves személlyel ismerkedtem meg, és átéreztem, mennyire nem könnyű valakinek elhagynia a hazáját. Olyan is akadt köztük, akinek csak a nagyszülője volt magyar, mégis beült egy work­shopra, ahol Babits-verseket osztottam szét, és megpróbálta használni az ősei nyelvét. Ezek hatalmas élmények.

Milyen jó, hogy az apróságoknak is tud örülni!

Sőt, azt hiszem, azoknak örülök a legjobban. Ezekből a pici dolgokból épül fel minden. Hány olyan esetet hallottunk, hogy valaki megnyerte a lottóötöst, és évek múlva már semmi nem volt a vagyonból! Bizonyos kicsi történéseket be tud mérni a lélek, az agy, de a hatalmas dolgokkal sokszor nem tud mit kezdeni. Én imádok sminkelni, a kozmetikai ipar tökéletes célszemélye vagyok. Amikor több sminkholmim is elfogy, akkor elmegyek egy boltba, és bevásárolok. Mindig kapok valami ajándékot, egy kis neszesszert vagy termékmintát, és ezekért odavagyok! Lehet, hogy vásároltam magamnak egy jó minőségű alapozót, de nem annak örülök a legjobban, hanem a meglepetésapróságoknak.

Ez az örömre való képesség adottság? Vagy tanulható?

Apukám (Udvaros Béla rendező – a szerk.) is ilyen volt, talán tőle lestem el. Mindent nagyon megbecsült. Nem voltak fölösleges tárgyai, és az emberi erőt, tehetséget, kreativitást sem hagyta soha veszendőbe menni. A színházi produkció egyik legfontosabb szereplője a rendező, ő mégis mérhetetlen becsben tartotta minden egyes munkatárs hozzájárulását, és ezért mindenki imádott vele dolgozni. És soha nem volt rosszkedvű. Emlékszem egy esetre gyerekkoromból, öt percet töltöttünk el egy virágüzletben, és a végén az eladóhölgy kihajolva integetett utánunk, hogy csókolom, Béla bácsi! Én meg csodálkoztam, apuka, te varázsló vagy? Mindenki megérezte, mennyi szeretet lakozik benne. 

Az édesanyjával, Dévay Camillával és az édesapjával is megadatott egy-egy közös színházi munka. 

Igen, de csak nagyon rövidek. Én a próbafolyamat során szeretek visszakérdezni, megtorpanni, nyűgösködni, magyarázatot kérni. Lehet, hogy a másiknak igaza van, de nekem szükséges megjárnom az utamat, kell, hogy amit ő szeretne, azt én is akarjam. Ehhez át kell vergődnöm egy folyamaton. Ha a másik az apám vagy a párom, akkor ez mégis hogyan történik? Majd otthon a konyhában is erről fogunk beszélgetni? Az ilyesmi frusztrál. A színházcsinálás számomra nem családi ügy.

Nemrég egy tévéműsorban ­Blaskó Péter kollégájával arról meséltek, mennyire jó, amikor a partner tekintetébe bele lehet kapaszkodni a színpadon. Mi történik, ha a partner nem partner? Akár ha csak egy este nincs formában?

Ilyesmi előfordul. Olyankor nehéz, azt érzem, hogy mindenki külön szerepel. De egy színdarab nem monodrámák sorozata, hanem emberek közti kapcsolatokról, szeretetről, gyűlöletről, örömről, haragról szól. Ha azt szeretnénk, hogy az előadás átütő legyen, és a néző még napok múlva is azon törje a fejét, ahhoz az kell, hogy a játszó személyek közötti kapcsolat erős legyen. Persze mindenkivel előfordulhat, hogy fáradt, indiszponált. Ezt a társak is megérzik, és tudják, hogy olyankor egy kicsit jobban oda kell figyelniük az illetőre. Egy másodperccel hosszabb lesz az a tekintet. Vagy egy mondatot még inkább neki címeznek. A színpad érzékeny közeg, mindenki más intenzitással, tempóval dolgozik, és ezeket össze kell simítani. Vagy éppen ütköztetni. Ez teljesen változó, de a vonalak nem futhatnak el egymás mellett, találkozniuk kell. 

Hogy lehet, hogy még mindig ugyanaz a tűz lobog önben, ha a színpadról van szó?

Nagyon egyszerű. Minden este teljesen más nézőközönségnek játszunk. Egy nagy gyakorlattal rendelkező színész az első percekben megérzi, hogy aznap milyen lesz a kapcsolat. Van, hogy a zsigereimben mocorog egy érzés: ma nehéz lesz, nem figyelnek, kalandoznak. Pályakezdőként dolgoztam egy csodálatos rendezővel, Taub Jánossal. Ő azt mondta: „Téged minden nézővel egy-egy szál köt össze. Amikor elkezdődik az előadás, fogd meg ezeket a szálakat, és ne engedd el.” Van, amikor a szál rögtön megfeszül, és érzem, hogy jönnek velem. És van, amikor csak lötyög. Olyankor az ember esetleg jobban irányba rak egy mondatot. Vagy nagyobb szünetet tart egy fontos közlés után. Így is érnek meglepetések. Előfordul, hogy végig harcolunk értük, azt gondoljuk, senki sem figyelt, és a végén dübörgő tapssal jutalmaznak, mi meg csak állunk ott zavartan, hogy akkor hát mégis tetszett? Máskor pedig érezhetően lelkesek, de amikor az első taps után készülünk visszamenni, mintha elvágták volna. Nekem az a dolgom, hogy közöljek az emberekkel valamit, hogy meséljek magunkról, róluk. Állati nagy szerencse, hogy van lehetőségem estéről estére a színpadon mesélni, és nem a londoni Hyde Parkban kell felmásznom egy dobogóra, hogy hallassam a hangomat. Igazán kivételezett helyzetben vagyok. 

Mi a legkedvesebb szerepe a közelmúltból?

Az Ők tudják, mi a szerelem. A már említett Blaskó Péterrel korábban nagyon sok darabban játszottunk együtt
a Katona József Színházban, és most újra lehetőséget kaptunk erre a Nemzetiben. Na, ő egy olyan színész, akinek
a tekintetében mindig meg lehet kapaszkodni, olyan, mint egy bástya. Hubay Miklós darabjában először csak az fogott meg, hogy együtt játszhatunk Péterrel, de az is felmerült bennem, vajon kit fog érdekelni két hetven körüli ember fellángoló szerelme. Aztán ahogy elkezdtük játszani, rájöttem, van valami titka ennek a darabnak. Nemcsak azok a nyugdíjasok szeretik, akik esetleg átéltek hasonlót, hanem a fiatalabbak is. Rátóti Zoli rendezte, szerintem jól sikerült előadás, és mi Péterrel nagyon jól érezzük magunkat benne. 

Nagyszerű, hogy az idősödő emberek egyre jobban láthatóvá válnak!

Franciaországban két évvel fel akarják emelni a nyugdíjkorhatárt, ami nagy tiltakozást váltott ki. Ezt részben megértem, részben nem. Már én is lehetnék nyugdíjas, de fel sem merül, hogy ne dolgozzak. Még egy csomó tennivalóm van! Ez tart életben. Hogy még szükség van rám, még adhatok valamit, a tudás, amivel rendelkezem, még érvényes. 

Minden nyilatkozatából kedvesség, szakmai alázat és szerénység érződik. Hogy lehetséges ez, ennyi siker és elismerés után?

Nem akarok álszerény lenni, de azt gondolom, hogy egy jó cipész legalább olyan fontos ember, mint én vagyok. Ő nem tud monológot mondani a színpadon, én meg nem tudok cipőt készíteni. Emlékszem, amikor a gyerekem iskolás korában még nem döntötte el, mit akar csinálni az életben, azt mondtam neki, mindegy, csak szerelemmel csináld! Van egy kedvenc asztalosom. Olyan érzelemmel tud beszélni a fáról és a munkáiról, hogy tátott szájjal hallgatom. Látom, micsoda boldogságot okoz neki, hogy az én bútoromon agyal, háromszor eljön megnézni a helyszínt, és ötször megmér mindent, hogy pontos legyen. Én pedig teljesen máshogy nyitom ki azt a szekrényt, ami az ő keze munkája. Nemrég teljesen ki voltam borulva, hogy hol vannak a rég megszokott cipész bácsik. És most találtam egyet! Odavagyok attól, hogy milyen gondossággal veszi a kezébe a cipőmet. Látom rajta, hogy tudja, nekem fontos az a lábbeli. Szerintem az életünkben ezek a legérdekesebb és legfontosabb dolgok. Pár hete kaptam egy hírt, hogy egy férfinak, aki bohócdoktorként dolgozik, leégett a háza. Néhány perc alatt mindene odalett egy hatgyerekes családnak.
És akkor jött sok apró jelzés. Valaki beírt a csobánkai közösségi csoportba, hogy fel tud ajánlani egy szekrényt. Más egy kávéfőzőt. A harmadik család külföldre költözik, és szívesen odaadnak a lakásukból mindent, ami mozdítható. Én pedig az előadások végén leteszem a sminkesdobozomat a színpadra, és megkérem a nézőket, hogy ha van valamennyi pénzük, amit nélkülözni tudnak, tegyék bele ennek a családnak. Lehet az ötszáz forint is, vagy háromszáz. Már hárommillió forint összegyűlt. Lesz újra házuk, ebben biztos vagyok. Hogy mitől? Ezektől az apróságoktól. Apukám hívő volt, és bár soha nem erőltette rám, hogy templomba járó ember legyek, sokat hallottam, hogy a szeretet így, a szeretet úgy. Kamaszként persze erre csak a szememet forgattam, elcsépeltnek gondoltam. És ahogy az ember idősebb lesz, rájön, hogy tényleg semmi más nem fontos az égegyadta világon, csak a szeretet és a megértés. Ha ez megvan, akkor mindent meg lehet oldani. 

FOTÓ: ZSÓLYOMI NORBERT, STYLING: TÓTH RITA LINDA, ASSZISZTENS: KOVÁCS ORSOLYA, SMINK: KISS CSILLA, HAJ: ORDASI ZSOLT, KABÁT: TOTHBORI, CIPŐ: HÖGL, ÉKSZER: PARFOIS