Hűvösen fújt a szél, amikor 2002-ben a nagy útra készülő fiatalember kiszállt édesapja ­autójából az észak-franciaországi Lamballe-­ban, az autópálya szélén. Ahogy egyedül maradt, örömteli felismerés hasított belé: elkezdődik hát élete nagy kalandja, amelyről már annyit álmodozott. Bár Samuel mindig is érezte, hogy ő más életet fog élni, mint a többiek, terve tizennyolc éves korában körvonalazódott, amikor olvasott egy könyvet egy szakácsról, aki körbesütötte-főzte a világot. Akkor fogadta meg, hogy egyszer majd ő is útra kel. Eljött hát a pillanat. Felvette a hátizsákját, és a stopposok jól ismert mozdulatával kitartotta a hüvelykujját… 

Kelet-Közép-Európa és Észak-Európa felé vette az irányt. Alapvetően a kíváncsiság hajtotta. Vajon más országok lakói tényleg olyanok, mint amilyen képet a televízió fest róluk? – járt a fejében. Ő azt a világot szerette volna megismerni, amit a médiából áradó negatív hírek és képek gyakran elfednek a szemünk elől. 

Ennek érdekében iskolákat keresett fel, és felajánlotta mesemondó szolgálatát. Jellemzően vagy tanárok, vagy a diákok családjai szállásolták el, és adták kézről kézre ezt a különös embert, Svájcban éppúgy, mint Szerbiában, Lengyelországban vagy Finnországban. Ám volt, hogy útközben érte a leszálló este, és – mivel sátrat szándékosan nem vitt magával, hogy mindig kénytelen legyen másokhoz közeledni – ilyenkor bekopogtatott egy-egy ház ajtaján. 

A legkisebb királyfi

Első utazásának tapasztalatai sok tekintetben meghatározták későbbi vándorlásait is. Ezek közül a legfontosabb, ami 2002 rendkívül hideg telén úgymond a bőre alá bújt: a mások iránti bizalom. Hitt abban, hogy az emberek szívesen segítenek másokon, s ez ekkor be is igazolódott, majd később újra és újra, kivétel nélkül mindenütt a világon. Csodálatos emlékeket őriz azoknak a családoknak a vendégszeretetéről, amelyek ajtót nyitottak neki. S az így kialakult bizalom minden további utazásában benne él.

Az egyik ilyen család, amellyel Samuel első útján, Magyarországon megismerkedett, Gombos Katáé. Húszéves barátságuk egy pillanatnyi véletlennek köszönhető: 2003 tavaszán Kata férje az országot átszelve épp hazafelé tartott, amikor a zuhogó esőben meglátott egy elázott stoppost az út szélén. Rögtön megállt és felvette. Mikor az illetőről kiderült, hogy francia mesemondó, és történetesen nincs szállása aznap éjszakára, hazavitte. 

– Megkapó volt számunkra az a természetesség, az a derű, az a nyitottság és alázat, ami Samuelből áradt, és ezzel rögtön teljes bizalmat ébresztett bennünk – emlékszik vissza Kata a kezdetekre. – Így az, hogy megosztjuk vele a házunk biztonságát, melegét, és a vacsoránkat, magától értetődővé vált, ugyanakkor mindez olyan mesébe illően hihetetlen és bámulatos volt, hiszen mégiscsak egy ismeretlen vándor ült az asztalunknál. Akkor, ott, és utána is minden alkalommal, amikor visszatért hozzánk, olyan nagy örömmel hallgattuk a történeteit! Hiszen nemcsak csodálatos meséi, de Samuel egész lénye arról tanúskodik, hogy igenis van béke, szeretet, nagylelkűség és önzetlenség a világban. 

Kata elmondása szerint Samuelre sokan úgy tekintenek, mintha ő maga is egy mesekönyvből lépett volna elő. Hisz valóban olyan, mintha ő lenne a tündérmesék legkisebb királyfija, aki testvéreivel szemben eszköztelenül, de annál bátrabban indul neki a világnak, hogy meglelje a saját útját, az élet értelmét. Az úton aztán segítőtársai és a tőlük kapott ajándékok által tesz szert erejére, csodálatos képességére: a mesemondásra.

Találkozások és viszontlátások

Visszatekintve az elmúlt húsz évre, melynek során útjainak célja folyamatosan változott, kirajzolódnak azok az állomások, amelyek végül elhivatott mesemondóvá tették.

Először azt szerette volna bebizonyítani, hogy lehetséges pénz nélkül utazni, pusztán azáltal, hogy megoszt másokkal valamit. Mivel gyerekkorában nagy hatással voltak rá nagyapja történetei, és tanárként is megtapasztalta, hogy a mesék mennyire meg tudják érinteni a gyerekeket, elhatározta, hogy breton történeteket, dalokat, táncokat és recepteket visz a világnak, cserébe pedig minden országban, ahol jár, megtanul egy helyi mesét, egy dalt, egy táncot és egy receptet. 2002 és 2008 között így utazott keresztül mind az öt kontinensen, anélkül, hogy fizetett volna a helyváltoztatásért vagy a szállásért, sőt még mobiltelefon sem volt nála.

A későbbi években olyan különleges kultúrákkal szeretett volna megismerkedni, mint amilyen például­ az észak-amerikai indiánoké. Egy Bretagne-ban tett körút során pedig olyanokkal akart találkozni, akik még beszélik ősei nyelvét, a bretont. 2015-ös utazása menekülttáborokba vezette. Majd ezután következett, 2016 és 2019 között, a viszontlátások nagy útja, ekkor ismét az egész világot bejárta, újra felkeresve azokat az embereket, akiknél korábban megszállt. 

Időközben egyre inkább a mesék és az általuk megélt különleges pillanatok megteremtése vált utazásai fő hajtóerejévé. Azóta is embertől emberig járja útját, mert töretlenül hisz a személyes jelenlét meghittségében, az élőszóval átadott történetek erejében és abban, hogy erre gyereknek és felnőttnek egyaránt szüksége van.