Madárlesről már mindenki hallott, de madárgyesről…? Amikor Schmidt Egon, a legendás magyar ornitológus végre egy sámarigópárhoz jutott, a költés idejére szabadságot vett ki. Hajnalonként buszra szállt, hogy a szülőknek meg a fiókáknak elegendő hangyatojást és sáskát gyűjtsön, amit aztán reszelt túróval, összetört macskatáppal, apróra vágott tyúkhúrral és némi sárgarépával kínált a megszaporodott madárcsalád tagjainak. Egon gyesen van a sámarigóival, nevetgéltek a kollégák, akik amúgy a lehető legmegértőbben szemlélték ezt az odaadást, tekintve, hogy ezekben az években Schmidt Egon már a Magyar Madártani Intézet munkatársa volt. Méghozzá úgy, hogy egy megüresedő helyre közfelkiáltással őt, az intézetbe évek óta lelkesen bejáró fia­talembert választották meg leendő kollégái. 

Akik azt gondolják, a madarászat kedves hobbi, és csak egy távcső meg némi szabadidő kell hozzá, azoknak elárulom, hogy az említett időszakban a háromgyerekes Schmidt család kétszobás Lónyay utcai lakása egyik szobájában egy kétszer két méteres volier-ben, azaz madárházban éltek az említett sámarigók… És a hím a Lufthansával érkezett Budapestre! Hobbi, hivatás vagy szenvedély? Ki-ki döntse el, miről van szó.

A madarak barátja Budapesten született ugyan, de zalainak vallotta magát, hiszen élete meghatározó időszakát a családi kúriában, a Becsehelyen lévő Anna-majorban töltötte. Nagybátyja adta kezébe a távcsövet, ő kezdte el megmutatni neki a madarak világát. A boldog gyermekévek a természet közelében teltek, rigók, tengelicek, bagolyfélék szemlélésével, igazi szabadságban. A madarak fiatal szerelmese a nagykanizsai piarista gimnázium­ba járt, ami nem volt jó ajánlólevél az egyetemi felvételihez, ahogy a család ezerholdas birtoka sem. Az új rendszerben hiába ajánlotta fel Schmidt Egon édesapja a birtokot az államnak, és költözött be egy kis budapesti lakásba, a kitelepítés így is elérte őket is. Az öttagú család egyetlen szobában húzta meg magát Tarnaleleszen, egy kulák család házában. Egon és öccse eljártak dolgozni a házigazdáékkal, és a mezei munkák idején, ahogy később a katonáskodás kemény időszakában is, egyfajta boldogító menedéket nyújtott, ha a fiatal madarász meglátott egy kékes rétihéját, egy egerészölyvet, ha felbukkant előtte néhány kenderike, vagy ­meghallotta a közelben fészkelő vadgerlék hangját. 

Már a kitelepítés előtt bejárt a madártani intézetbe, az volt számára a paradicsom, és azután is, amikor a család visszaköltözhetett a főváros közelébe, ott töltötte minden szabadidejét. Ott és a természetben. Gyűrűzői vizsgát tett, megismerte az intézet munkatársait, közben mindvégig keményen dolgozott. Volt állása textilfestő és épület­elemgyárban, a Keleti pályaudvaron, mígnem az állatkertbe került ápolóként. A tengeri élőlényekhez helyezték, ahol váratlanul különleges látogatója volt. Kádár Jánost valamiért érdekelték az akvárium lényei, és szívesen fogadta, ha a fiatal ápoló – aki mindent elkövetett, hogy az elvtárs szó ne hagyja el a száját – elmagyarázza neki, melyik példányról mit kell tudni. Mindez még 1956 előtt történt.

Kádár Jánosnál jóval fontosabb szereplő is felbukkant az életében. A pálmaházban dolgozó fiatal lány, Csóka Eszter lett a felesége, a szövetségese, társa egy egész életen át. Megindító, ahogy Schmidt Egon az életrajzi könyvében sorra veszi életük eseményeit. A kezdeti egyetlen apró cselédszobától, ahol a kis asztalkán a fiatal férj bagolyköpetei nem zavarták Esztert, a gyerekek születésén át az önálló otthon, az első autó megszerzéséig és tovább. Milyen nagy dolog volt akkoriban egy külföldi út! Különösen, ha Nyugatra is eljutott valaki. A Nemzetközi Ornitológiai Kongresszuson a maroknyi magyar küldöttség sóvárogva nézte a szép kiállítású és számukra elérhetetlen madaras könyveket, a szakmunkákat. Csekélyke napidíjukból csak úgy tudtak apró ajándékokat venni a családnak, ha egy bőséges szállodai reggeli után napközben már csak zsemlét és kakaót fogyasztottak. Ilyen volt az élet. De voltak egyszerű, szép és tiszta örömeik, sokat jártak a természetbe, sokat dolgoztak, és mindennek tudtak örülni. Megfontolni való tanulság ez egy másik, messzebbre nyújtózó és örömöket hajszoló világban. Az, ahogyan Schmidt Egon a madarakról írt, ahogy rájuk gondolt, tanult tőlük és figyelte őket, mintha egy titkos, mégis mindenki számára megnyitható különleges világ hívogató üzenete lenne.