Lelkes bringás vagyok. Amikor a Covid miatt kiürült Budapest, és létrehozták a kerékpársávokat, kimerészkedtem a városba. Megszoktam a biciklis közlekedést: praktikus, gyors és egészséges. Ha észnél vagyunk, még biztonságosnak is mondható. Amikor aztán a tavalyi évben számos újságcikket olvastam arról, hogy kiépült Velencéig a kerékpárút, már a vállamra ült a kisördög, és elkezdett a fülembe suttogni. Idén télen pedig elhatároztam, hogy mihelyst értelmezhetően jó idő lesz, elindulok, és meg sem állok az akarattyai magaspartig, ahol is a konténerből kialakított Rusty Coffeeban iszom egy kávét, és benyomok egy süteményt. Így is történt.
Budapest szőlőskertje
Azt persze már a tavalyi cikkekben is olvastam, hogy a Velencéig tartó kerékpárút egy húszassal hosszabb, mint ha nyílegyenesesen haladna a biciklisáv az M7-es mellett. Ráadásul helyenként megdöbbentően meredek. Lelkiekben erre készültem. Fizikailag pedig szinte semmit, hiszen ősz óta ez volt tulajdonképpen az első kerékpáros utam. Ez sem segített, és talán az sem, hogy érzek egyfajta érzelmi ragaszkodást a biciklimhez. A piros Csepel Marathont 1988-ban kaptam az általános iskolai ballagásomra. Mivel vigyáztam rá, ez a röpke harmincöt év szinte alig látszik rajta. Ellenben: valószínűleg a ma megvásárolható kerékpárok lényegesen könnyebbek és kényelmesebbek, és az áttételezésük miatt, kis túlzással, fel lehet velük tekerni a Matterhornra. Az én kis kincsem felett azonban talán már eljárt az idő.
Március 17-e egy átlagos tavaszi nap. Előző hétvégére terveztem az indulást, de akkor óránként száz kilométeres szelet és hózáporokat jeleztek előre – ennyit talán még egy Nők Lapja-cikk sem ér meg. (Ja, bocsánat, dehogynem, még többet is!) Későn végzek a munkával, és csak két óra körül tudok elindulni a városból. Az első szakasz tehát Budapesten át visz, aztán keresztezem a forgalmas Egér utat, majd a budaörsi reptér melletti elképesztő rossz aszfalton elérek a Kolozsvári utcáig. Innen, a kamaraerdei villamos végállomásától indul a BuBa. Egyelőre közúton, a házak között, de aztán, kiérve Budaörsről, tükörsima és széles kerékpárút visz tovább. Ahol ez keresztezi a Törökbálintra vivő forgalmas autóutat, remek kis csomópont épült felfestéssel, lámpával, táblákkal. Aztán Törökbálintnál egy felüljárón áttekerek az M7-es autópálya felett, és egészen Biatorbágyig gurulok.
Itt érdemes megállni, ugyanis a kerékpárút a biatorbágyi viadukton halad keresztül. Lehet szusszanni és fotózni. A völgyhídból kapásból kettő vezet egymás mellett. Vonat már egyiken sem jár, de megkapó a látvány, és egy kicsit bele is borzong az ember, ha ismeri a történelmi előzményeket. Ezt a viaduktot robbantotta fel Matuska Szilveszter 1931. szeptember 13-án, és a hídon átfutó bécsi gyors a mélybe zuhant. A merényletnek huszonkét halálos áldozata és tizenhét sérültje volt.
Biatorbágyon aztán érdemes figyelni, mert a kerékpárút a városon keresztül halad, és néha egy kicsit kuszának tűnik, hogy éppen merrefelé tartunk. De ha kiértünk, máris Etyek felé indulunk. Itt már meredekebb emelkedőkkel kell megbirkózni, de ez még nem fog ki rajtam: begurulok Budapest szőlőskertjébe, Etyekre. Ide önmagában megéri eljönni. Nagyon szép a köz-ség, a központban a romantikus Török-kúttal, a számos jó étteremmel és pincével. Itt tartok egy szünetet, és bámulom, ahogy éppen a kerékpárutat takarítja egy munkagép. Ami viszont ezután jön…
Combos hullámvasút
Épp csak elhagyom az Etyek-táblát, amikor is nagyon meredek és hosszú emelkedő vár. Tekerek-tekerek, de szégyenszemre itt kell először leszállnom a nyeregből, és tolnom a kerékpárt. Egyszerűen elfogy a szufla; arra gondolok, érdemes még spórolni az energiával. És itt jut eszembe először, hogy kisgyerekkel biztosan nem érdemes elindulni. Ide kell legalább egy közepes erőnlét és jó sok utánpótlás – müzliszelet vagy csoki. Amikor az emelkedőnek vége, akkor meg lejtő következik, ahol – ilyenkor, kora tavasszal – féktelenül lehet lefelé száguldani. Más kérdés, hogy ha itt tényleg tömegek fognak tekerni a nyáron, akkor ez enyhén szólva balesetveszélyes lesz: tehát érdemes majd fékezni és nagyon vigyázni.
Minden nyűgért és vörös fejjel lihegve tekerésért kárpótol azonban a táj. Etyek tetején, egy kőkereszt mellett szépen kiépített pihenőhely vár, esőbeállóval. Gondozott szőlőtáblák, amerre a szem ellát, valamint varázslatos, virágait éppen bontogató mandulasor, ami Gyúró felé visz már bennünket. Gyúró és Tordas között patak mentén halad az út. Itt, a pihenőhelyen egy fát – a tél által kissé megtépázott, de még így is impozáns – horgolt „ruha” borít. Tordas és Kajászó között megint ott az alattomos emelkedő: az első napon ötször kellett leszállnom, és a Csepelt tolva sétálnom néhány száz métert. Pázmándnál őrületes fafaragások és impozáns szobrok sűrűje díszíti a pihenőhelyet, majd elkezdődik a Velencéig futó út, ami egészen toszkán hatásokat mutat. Mikor ideérek, már éppen alábukik a nap, és hirtelen hideg lesz: az utolsó kilométereken egy őzike is átsétál előttem a néptelen úton. De mivel már csak négy fok van, kevéssé tudom értékelni a megkapó természeti képet.
Velencei szállásomon megnézem aznapi tevékenységemet: négy óra tíz perc alatt hatvanegy és fél kilométert tettem meg. Elégettem 1779 kilokalóriát. Ami viszont döbbenetes: 660 métert tekertem (és toltam a bringát) az emelkedőn, azaz hegynek fel. Nem csoda, hogy a nap végén eldőlök, mint egy fadarab.
Könnyebb terepen
Másnap Velencétől a tó északi partján Székesfehérvár irányába indulok. Az út második része ennél jóval könnyebb: némileg rövidebb, és kevesebb az emelkedő is. Errefelé is rendbe tették már a kerékpárutat: korábban voltak egészen szörnyű, rázós részek, ahol fák gyökerei gyűrték fel az aszfaltot. Most tükörsima a felület, és hamar be lehet érni Fehérvárra. Pákozdon, az Oázis Söröző előtt látom meg az első olyan szervizpontot, ami mintaszerű: nemcsak kompresszoros pumpa, de rögzített szerszámkészlet is a bringások rendelkezésére áll. Innen, az Oázistól lehet egyébként felkaptatni az ingókövekhez, ahol másfél-két óra alatt a legváltozatosabb sziklaformációkkal lehet találkozni egy könnyű és szép gyalogtúra során.
Fehérváron aztán elkezdődik, ami Biatorbágyon is: régi, kopott, töredezett bicikliúton jutunk el a belvárosba, ahol mindenféle trükkös kanyarokat kell venni. Egy helyen az út bevisz egy szűk, murvával szórt parkolóba – itt el is vétem az irányt, mert nem vagyok hajlandó hinni a kitáblázásnak. Márpedig a parkolón végig kell gurulni, és aztán újabb kurflik jönnek.
A Sóstói Stadiont elhagyva lassan kiérünk a városból, és újra szép kerékpárút vezet Szabadbattyánig. Itt, a Kula téren vár az egyik legjobban berendezett pihenőhely. Több vécé és zuhanyzó is rendelkezésre áll. Nyitnék be – de csak április 15-től lehet használni ezeket. Egy karcsú fekete fémoszlop is található itt – ilyen majdnem minden helyen áll –, és megmutatja nekünk, mennyire veszélyes az UV-sugárzás, valamint mindenféle elektronikus eszközünket is tölthetjük róla. A Kula tér egyébként a néhány tíz méterre található Kula-őrtoronyról kapta a nevét, amely korábban egy vár része volt, és vámkapuként is használták. Érdemes elgurulni ide is.
Szabadbattyán után is hullámzik a pannontáj, de már szelídebben. Felfelé kell haladni Kőszárhegyig, aztán Polgárdin át viszonylag szintben. Már nem vagyunk messze. Áttekerek a csodaszép Fülén, és jön Balatonfőkajár. Innen pedig tényleg egy utolsó emelkedőn lehet elérni a balatonakarattyai magaspartot. Március közepén, hétvégén itt már igazi élet van – jön-megy, sétál és csókolózik, aki kidugta az orrát a hűvös tavaszba. A kávézó tornácán egy kicsit elbambulok, és ellenőrzöm a teljesítményt. Három óra huszonkét perc alatt sikerült Velencéről Akarattyáig eljutni, 1500 kilokalória égett el, az emelkedés pedig „csak” 366 méter volt. Minden azt mutatja, hogy a második nap nem annyira erős a Balaton felé. Vissza persze vonattal jövünk, és nagyot pihenünk: a Csepel Marathon, meg én.
Fotó: Bus István, Karsai Péter, Glix.hu
