Kell a szülőnek befolyásolnia gyerekét a pályaválasztásban?

Kérdés: Azt szeretném megkérdezni, miként lehet befolyásolni egy tizennégy éves fiút a pályaválasztásban, aki még teljesen tanácstalan. Hogyan tudná a szülő úgy segíteni, hogy ne érezze a gyerek ezt kényszernek? Vagy netán szabad a gyerekre bízni a választást? A fiam megnézte mind a két gimnáziumot, amelyik szóba jöhet, és ugyan tudja, hogy melyikbe szeretne menni, de azt nem, hogy miért. Viszont a rendkívül elfoglalt férjem éppen a másik iskolát akarja, mert az erősebb, szigorúbb. Szerinte ez tesz jót a gyereknek, és nekünk kell döntenünk, nem neki, mert mi vagyunk felelősek érte. A fiam értelmes, érzékeny gyerek, és talán én, aki mindig engedékenyebb vagyok, rábíznám a döntést, de amikor a férjem érvel, elbizonytalanodom. Miként lehet ilyenkor megtalálni a helyes döntést?

Válasz: Arra a kérdésére, hogy miként lehet befolyásolni egy tizennégy éves fiút a pályaválasztásban, szeretnék visszakérdezni: kell-e befolyásolni?

Szerintem ugyanis nem.

Azt világosan kell látnunk, hogy tizennégy éves korban általában nincs – még nem lehet – érvényes pályaválasztás (kivéve, ha valakit külső körülmények kényszerítenek egy bizonyos irányba, amely aztán vagy jó lesz neki, vagy nem). A végleges pályaválasztás valójában csak valamikor a 17-18. életév után következik be, nagyon nagy egyéni szórással, és még sok lehetséges vargabetűvel. Ez a folyamat manapság eltarthat akár a harmadik évtized közepéig-végéig is. Most, a fia esetében, valójában csak iskolaválasztásról van szó, méghozzá a „pályairányulás” szempontjából két egyforma iskoláról. A gimnáziumok egyik előnye éppen az, hogy a megfelelő életkorig, a tizennyolcadik életévig tolják ki az elsődleges pályaválasztást.

Azt írja, hogy a gyerek teljesen tanácstalan. De aztán megtudjuk, hogy mind a két gimnáziumot megnézte, és ő pontosan tudja, hogy melyikbe szeretne menni, csak nem tudja – vagy nem akarja – megindokolni. Lehet, hogy olyasmiket hallott az iskoláról, melyek a választottat teszik számára rokonszenvesebbé, lehet, hogy odamennek a barátai, s ami a legvalószínűbb, lehet, hogy éppen azért akar ebbe az iskolába menni, mert nem olyan „hajtós”, mint a másik, amelyikbe az apja éppen ezért akarja elküldeni.

Ilyen esetekben és ebben az életkorban nyugodtan a gyerekre lehet bízni a mérlegelő választást, persze úgy, hogy a szülő legyen résen, alakítson ki magában elképzelést, mérlegeljen, és bocsátkozzon alkuba a döntésről a gyerekkel. (Hagyja hatni magára kimondott és ki nem mondott érveit – ezeket többnyire átérezheti, ha jól figyel rájuk.)

A leveléből úgy veszem ki, a férje talán éppen azért dönt ilyen határozottan, mert nagyon elfoglalt (esetleg egy kis lelkiismeret-furdalása is van azért, hogy olyan kevés ideje marad a családra, a gyerekre), és úgy gondolja, hogy majd a szigorúbb, keményebb iskola pótolja, amit ő apai szerepében elmulasztott. Úgy érzi, hogy nem kell sokat „lacafacázni”, a szülő dönt és kész, és ezzel túl vagyunk ezen az ügyön is, nem kell vele foglalkozni.

Mert az igaz ugyan, hogy mi vagyunk felelősek gyerekeinkért, mi hordozzuk nagykorúságukig személyiségi jogaikat, és az is igaz, hogy van a gyerek életének olyan szakasza, amikor bizonyos kérdésekben (hová adjuk óvodába, hová menjen nyaralni, és így tovább) egyértelműen nekünk kell döntenünk, de ebben éppen a kamaszkor felé közeledve következik be jelentős fordulat.

A 13-14. évtől kezdve egyre nagyobb szerepet kell kapnia a gyereknek a döntésben, nem dönthetünk helyette, csak vele együtt, és ha esetleg rosszul döntöttünk, akkor segítenünk kell a változtatásban.

Nem hiszek abban, hogy az „erősebb, szigorúbb” iskola jobb a gyerekeknek. Azt hiszem, hogy minden gyereknek a neki való iskola a legjobb, és ezen belül is az az iskola, amelyik nem a tantárgyi követelményeket tartja elsődlegesnek, hanem a gyerek életkori lehetőségeinek a kibontakoztatását (miközben természetesen felkészíti arra is, hogy helyt álljon az érettségin, és a többnyire elképesztően értelmetlen felvételi vizsgákon). Feltételezem, ön és az anyák általában azért engedékenyebbek, mert érzelmileg közelebb állnak a gyerekhez, és jobban át tudják élni mindazt, ami a gyerekben zajlik. Ebből következőleg sokkal pontosabban tudják, hogy mit bízhatnak a gyerekre, és mit nem, mint mi, elfoglalt apák.