Ezt a könyvet kilenc-tíz évesen vásároltam. A borítója tetszett meg, aztán persze az egész teljesen beszippantott.

Tegnap Tiszalökön jártunk, és ugyanezt mesélte nekem egy hölgy.

Ezek szerint A kupolaváros titka egy jó kis mágnes, ami beránt a Nemere-univerzumba. Honnan jön a három főszereplő, Lars, Don és Ariel?

Innen. (Megkocogtatja a halántékát.) A fejemből. Hogy aztán ez hogyan történik, azt maga az író sem tudja pontosan. Jön egy ötlet, de abban a pillanatban, hogy elkezdek rajta gondolkodni, már sérül, már nem lehet maradéktalanul szavakba önteni. Elveszik belőle egy csomó minden. És mire papírra vetem, addigra még inkább. Egyetlen emberről szóló történetben is ott van az egész világ, és ha ez hasonlóan jól felépül az olvasó fejében is, akkor jól csinálta a dolgát az író.

2010-ig hat kötet jelent meg a könyv szereplőivel. Lesz még új történetük? Vagy őket már elengedte?

Ők „el vannak engedve”, mint ahogy nagyon sokan. Idén amúgy is óvatosak a kiadók: a papírárak felmentek, mindenki visszafogja a tevékenységét. Itt vagyunk áprilisban, és még csak egy könyv jelent meg idén.

Negatív rekord?

1982 óta nem volt olyan év, amikor ne jelent volna meg könyvem. Remélem, idén még kijön néhány. 

Viszonylag későn talált rá az írásra. Miért?

Korán kezdtem, még tizenegy éves koromban, 1955-ben elkezdtem írogatni az iskolai füzetekbe, meglehetősen szörnyűséges történeteket. Szerencsére pár évvel később megtaláltam ezeket, és mindet elégettem. Amikor fiatal koromban Lengyelországban éltem, akkor kezdtem hazai lapoknak küldözgetni írásokat és fordításokat. Huszonöt voltam – még mindig odakint –, amikor elhatároztam, hogy tényleg ebből fogok élni. Miután hazajöttem, harmincévesen jelent meg az első könyvem.

De előtte volt minden.

Mentős, katona, könyvesbolti eladó, könyvtáros, biztosítási ügynök, balatoni mentőcsónakos. Dolgoztam erdőgazdaságban és gépgyárban, és voltam boncsegéd is. Ezek mind benne vannak a meglehetősen vidámra sikerült önéletrajzomban, a nemere.hu-n.

Hogyan szokott rá erre az elképesztő tempójú munkára?

Mindig korán kelő voltam. Ma is az történik, hogy legkésőbb hajnali ötkor leülök a géphez, és dolgozom. Aztán jön egy kisebb szünet. Reggelizem, kutyát sétáltatok, aztán folytatom a délután közepéig. Könnyen és gyorsan írok. Szoktam hangsúlyozni, hogy ez nem érdem. Ez egyszerűen egy állapot. És azért is vagyok termékeny író, mert nem foglalkozom mással. Két-három hét alatt megvan egy könnyedebb könyv. A fontosakhoz több idő kell.

Sosem akad el?

Nem igazán. Az ihlet a lusta írók ürügye. Nem akadok el, nem állok meg. Ha költő lennék, biztosan tartanék mindenféle gondolkodási szünetet. Regényírásnál viszont tudom az első pillanatban, hogy A-tól B-ig kell eljutni a főszereplőnek. Van, hogy menet közben találok ki egy-két kanyart, hogy ne legyen olyan egyszerű a dolga.

Ahhoz, hogy írni tudjon, élmények is kellenek. Valamit be is kell vinni a fejébe.

Gyűjtögetek. Ebben a feleségem, Judit sokat segít. Ha szakirodalomra van szükségem – például nemrégen elvállaltam az egyik kiadónak, hogy évi két vastag kötettel megyünk előre az Árpád-házi királyok négyszáz éves történetében –, ő ezeket beszerzi nekem. Át is beszéljük. Ő is írt már jó pár könyvet, tudja, mire van szükségem. Amikor délután vagy este olvasok, akkor a következő könyvek miatt teszem. Néha az internet ad ötletet, de ez ritkaság. Nem nagyon bízom a pontosságában.

Hogy áll a szabadidővel?

Van szabadidőm. Néha utazunk, de mostanában ritkábban. Az elmúlt időszakban szinte minden szombaton az egyik pesti plázában dedikáltunk. Nem szégyellem, hogy árulom is a könyveimet, mert olyankor az egész nap egyetlen nagy író-olvasó találkozó. 

Szokott találkozni Nemere-rajongókkal?

Sokszor. Amikor, mondjuk, a plázában reggel tíztől délután hatig dedikálok, jönnek az emberek, és sokszor előfordul, hogy éppen ugyanazt mondják A kupolaváros titkáról, mint ön is. Érdekes, amikor megjelennek ötvenes bajszos férfiak, és elmesélik, hogy az én könyveimen nőttek fel. Ilyenkor ­látom, hogy velem is elszaladtak az évek. Egyébként az ilyen találkozókon néha adnak ötleteket is. ­­De felismert már a pesti aluljáróban földön fekvő hajléktalan is. Biztosan egy korai, jobb időszakában olvasott valamit tőlem. Ő mondta, hogy írjak a politikusokról. De nálam inkább csak régi politikusok szerepelnek, a történelmi regényekben.

Minőségibb figurák voltak, mint a maiak?

Nem biztos, hogy jobbak voltak a maiaknál, de amikor Magyarország történetéről írtam, akkor is megálltam 1989-nél. Jobb a békesség… Nem csak olyanokkal találkozom egyébként, akik szeretnek, jönnek sokszor olyanok is, akik lesajnálják, amit csinálok. Mert hát, aki ennyit ír, az biztos nem lehet jó. Hogy ahol ekkora a mennyiség, ott nem lehet minőség. Általában ezt azok mondják, akik nem olvastak tőlem egy sort sem. A magas irodalmi körökben nem is létezem.

Zavarja?

Dehogy. Sőt, már évek óta hangoztatom: nehogy nekem valaki díjat akarjon adni, mert már túl vagyunk azon a ponton, amikor még elfogadtam volna. Most már ott tartok, hogy nem kell semmi. Hadd legyek egy díjmentes író. Már nem veszíteném el a díjszüzességem. Engem az olvasók éltetnek, és ők tartanak el. Ez is egyfajta díj, ha úgy vesszük.

A romantikus könyvekre hogyan készül fel? Oda azért nem elég a jegyzetelés.

Mindenkinek van egy férfi- meg egy női oldala. Van, akinél az egyik erősebb, a másiknál meg a másik. Én nagy hatékonysággal használom a női oldalamat. 1997 táján, amikor az egyik kiadó azt mondta, hogy kellene nekik egy romantikus regény, körülnéztem a piacon. És azt javasoltam, hogy ne azt műveljük, amit a többiek. Ne nyálas-csöpögős szövegek legyenek; ne legyen szőke herceg, hófehér paripa. Keményebb nőkről szóljon, akik belekerülnek valamilyen förtelmes szituációba, és abból többnyire a saját erejükkel kászálódjanak ki.

Megelőzte a korát: mostanra jött el az erős nők ideje.

Megelőztem, anélkül, hogy tudtam volna. Nem vindikálok itt sem magamnak nagy dicsőséget, csak egyszerűen mást akartam. Megvan ennek is az olvasótábora. Itt még azt is hozzá kell tennem, és ez válasz az előbbi kérdésére, hogy hogyan jegyzetel az ember egy ilyen könyvhöz. Majdnem mindegyik romantikus regényemben más-más szakma jelenik meg. A főszereplőnek van valamilyen foglalkozása vagy különös tehetsége. Lehet gyémántszakértő, haditudósító, orvos, virágárus vagy mezőgazdász, és ezek a tudások beépülnek a könyvbe. És bár nem lényegülök át teljesen nővé az írás közben, de ehhez az kellett, hogy nőpárti legyek az élet más területein is. Régóta hangoztatom, hogy sokkal több női politikusnak kellene lennie, mert megértőbbek, és sokkal több empátiával rendelkeznek, mint a férfiak. Ha több nő lenne a közéletben, valahogy kisimulnának a ráncok. Nagy vágyam ez – mondom én, aki a negyedik házasságomban élek. Voltak azért gubancaim a magánéletben.

Mifélék?

Sajnos mindhárom házasságom ­miattam ment tönkre. Ebbe belejátszott ez az életmód is, amiről beszéltünk. Meg az, hogy félreléptem olykor. De ez nem változtat azon, hogy többre tartom a nőket a férfiaknál.

Szokták mondani, hogy a kitalált történetek, a fikció kezd kimenni a divatból, mert a valóság mostanában köröket ver arra, amit az ember ki tud találni.

Persze. Ez viszont megnyugtató is, mert azt jelenti, hogy nem fogy el a téma. Ha csak a mai nap történetét akarnám megírni, hiába élnék akár száz évig is, nem lennék rá képes. Sosem értettem, ha egy író kiégett vagy válságba került. Csak körül kell nézni – mindenről lehet írni.

Tudományos-fantasztikus szerzőként hogy tekint az emberiség jövőjére? Derűlátó?

Megrögzött optimista vagyok. Így volt gyerekkoromban, és nyilván így marad most már végig. Az emberiség az utolsó pillanatban azért csak kihúzza mindig a nyakát a hurokból. Akármennyire rosszfelé is mennek a dolgok, nem kell minket félteni.

Elon Musk éppen olyan kupolavárosokkal akarja benépesíteni a Marsot, ahogy ön is megírta. 

Elon Musk tipikus 21. századi termék: megragad egy lehetőséget, és azt a végletekig kihasználja. Magáról az emberről nem is akarnék nyilatkozni. De a rakétája zseniális. Amúgy abszolút nem természetes, hogy az emberiség összezsúfolva ül egy kis bolygón, és retteg, hogy ha valami történik – járvány, atomháború vagy bármi –, akkor mindnyájan odaveszünk. Viszont ha több csónakban ülünk, akkor az egyik mindenképp megmarad. Írtam már erről többször: ezek a tudományos igénnyel készülő fejtegetések arról szólnak, mi lesz velünk a következő akár százmilliárd évben. Számunkra minden, ami eddig történt, csak egy féloldalnyi előszó egy több ezer oldalas könyvben. Az igazi sztori akkor kezdődik majd, ha az emberiség egy része elhagyja a bolygónkat. Tíz évvel ezelőtt még én is elindultam volna egy „csak oda” jeggyel. Ma már a korom és az egészségi állapotom ­miatt maradok a Földön.

(Fotó: Falus Kriszta)