Csak álltam, és csodáltam ezt a kecses szépséget. Mint egy gazella, mint egy gyors és céltudatos nagymacska. Egészséges pír öntötte el, és mintha csak azt súgta volna, szavak nélkül: Gyere, és lovagolj meg! Száguldjunk, szédüljünk, a tiéd vagyok örökre!

Ilyen volt az én Csepel biciklim, és csak most jövök rá, a bevezető után, hogy tulajdonképpen nőneműnek tekintem. Cserben sosem hagyott, hűséges, és ha törődöm vele, meghálálja. Harmincöt évvel ezelőtt, 1988-ban kaptam, az általános iskolai ballagásomra. Nem lehetett egyszerű művelet beszerezni a hiánygazdaság végén – a szüleimnek valószínűleg mindenféle fondorlatra szüksége volt, hogy megvehessék nekem.

A bringa neve Csepel Marathon volt. A Csepel-matricát azonnal le is kapartam róla egy konyhakéssel, mert akkortájt volt egy kis munkásmozgalmi áthallása. A Marathont rajta hagytam, mert arra gondoltam, hogy egy maratoni kapcsolat veszi kezdetét. A vázra arany I betűt ragasztottam, és ezzel tulajdonképpen megjelöltem és eljegyeztem. Végtelenül klassz, tízsebességes versenybicikli ez a Marathon. Ahogy a bordó vázán megcsillant a fény, sokan meg is nézték. Mígnem eljött a rendszerváltás, és beáramlott a rengeteg nyugati termék. Onnantól kezdve villámgyorsan megzuhant a presztízse, hiszen lehetett már mindenféle külföldi bringát kapni. A Marathon gagyi lett. Szerencsére ezzel egyáltalán nem foglalkoztam. Megyék közt ingáztam vele a barátaimhoz – ami persze igaz, de árnyalja a képet, hogy Százhalombatta (Pest megye) és Ercsi (Fejér) között mind­össze tíz kilométer a távolság. Egy alkalommal pedig a bátyámmal anyámék után mentünk nyaralni, Mátrafüredre. Házilag hajlítottunk drótból oldalcsomagtartót, és reklámszatyrokba tömködtük a ruháin­kat. Tudtuk, hogy a százhúsz kilométeres túra nem lesz egyszerű menet, de amikor a Jászságban tekertünk a harmincöt fokban – az út felett vibrált a levegő, délibábos fénytócsák reszkettek az aszfalton, és negyedóránként jött egy autó –, olyan volt, mintha kiléptünk volna a saját dimenziónkból, és valami sosemvolt világban vánszorognánk a cél felé, ahová soha nem jutunk el. Mindezt tetézte Gyöngyös után az emelkedő. Mátrafüredre élőhalottként tekertem be, mindenem sajgott, és a túl magasra állított nyereg miatt napokig gyötört a gondolat, hogy lemondhatok az utódvállalásról.