A szülők elkeseredetten számolnak be őrjöngő gyerekeikről. A tünetek a hisztériánál jóval súlyosabbak, veri a földhöz magát, ütlegeli a fejét, kiabál: „Nem érdemes élni! Bár inkább meghalnék!” Megdöbbentő jelenetek. Egy másik ijesztő véglet, amikor a testvérek, leggyakrabban a kisebbek és a nagyszülők a szenvedő alanyai ezeknek a kirohanásoknak. De áldozat lehet valamelyik osztálytárs, padtárs, vagy aki éppen közel van.

A haragvóknak, dühöngőknek, tombolóknak több típusa létezik. Azokban az esetekben, ahol a gyerek teljesen normális az iskolában, és otthon engedi ki a gőzt, vagy éppen fordítva – hasonló lehet a kiváltó ok. Ezeket a gyerekeket valahol a háttérben kimondva-kimondatlanul túlságosan nagy, valós vagy vélt elvárások szorítják. 

Az is lehet, hogy például az iskolában a jelentős mennyiségű háttérzaj miatt a gyerek nem képes követni az ott történő dolgokat, állandó lemaradásban, emiatt feszültségben van. A mi kultúránkban nehéz elfogadni, hogy az ilyen gyerek viselkedése egy hatalmas jajkiáltás. 

A rettenetesen viselkedő gyerekek a vizsgálat során – amikor a szülőket kiküldöm a szobából – gyakran sírva mondják el, hogy a többiek az órák alatt rendszeresen, s máskor is folyamatosan piszkálják őket. Erről sokáig még a szülők sem tudnak. A gyerekek szégyellik otthon elmondani. A lányok az öltözéken keresztül támadnak, a fiúk valami külső adottságot szúrnak ki, ritka nevekbe is bele tudnak kötni. Bármibe. A renitensek hamar kitanulják, hogy mivel lehet a másikat kiborítani. Máris indul a jó hecc, legalább valami érdekes történik az órán. S rendszerint az húzza a rövidebbet, aki a balhét folytatta, s nem az, aki indította.