A magány mértéke ugyanis nem számszerűsíthető egyszerűen. Elképzelhető, hogy bár széles ismeretségi körünk van, mégsem érezzük azt, hogy igazán illszkednénk oda, ahová elvileg tartozunk, sőt, egy hangos, zsúfolt buli kellős közepén is találhatjuk teljesen egyedül magunkat. De akár magunkban, akár társaságban tör ránk az érzés, hogy nagyon egyedül vagyunk, mindenhogy kellemetlen, kutatások szerint ráadásul nagyon káros is ez a tapasztalat. Nagyságrendileg annyira, mint például a jóval nagyobb orvosi figyelmet kapó elhízás.
Azt, hogy elszigeteltség és korai halálozás, illetve rossz egészségügyi állapot között valamilyen kapcsolat van, már régóta megfigyelték, sőt magunkon is érezzük, hogy van, amikor sehogy nem megy egyedül. Aki pedig már találkozott olyan idős párral, ahol az egyik fél halála után a pár másik tagja hetek alatt legyengült és szerette után halt, megint csak megerősítheti, hogy a nem önként vállalt egyedüllét milyen megterheléssel járhat. Azt viszont, hogy mindez milyen fiziológiás folyamatokra vezethető vissza, és pontosan milyen elváltozásokkal jár, még csak mostanság kezdik alaposabban vizsgálni, és jobban megérteni. Az ezekből a vizsgálatokból kirajzolódó jelek arra utalnak, hogy
a magány sokkal veszélyesebb, mint azt korábban gondoltuk,
olyannyira, hogy egyenesen DNS szintű elváltozásokat, ezeken keresztül pedig komoly egészségügyi gondokat okozhat.
Egyedüllét és egészség
A Chicagói Egyetem munkatársai (együttműködve más egyetemek kutatóival) például megállapították, hogy a társadalmi elszigeteltség és magányosság érzése összefüggésbe hozható a gyengébb immunrendszerrel és a szervezetben lezajló gyulladásos folyamatokkal, méghozzá olyan módon, hogy a magányosság okozta stressz gyakorlatilag átírja egyes emberi gének működését. Egy másik kutatásban a Brigham Young Egyetem elemzői több korábbi tanulmányt tekintettek át a magányossággal és az elszigeteltséggel kapcsolatban, és hatalmas, több százezer emberre vonatkozó adataik azt mutatták, hogy a társadalmi elszigeteltség 50 százalékkal növeli meg az idő előtti halálozás esélyét. Ezen adatok szerint ráadásul a magány és a társadalmi elszigeteltség összefüggésbe hozható a magas vérnyomással, a magasabb koleszterinszinttel, a depresszióval, és ha ez nem lenne elég aggasztó: a kognitív képességek csökkenésével és akár az Alzheimer-kórral is.
Egyedül lenni sokszor fájdalmas élmény (Fotó: Getty Images)
De miért is olyan nehéz a magány?
A válasz tulajdonképpen egyszerű. Az ember szociális lény, arra született, hogy társakkal élje le az életét, még akkor is, ha ez ma sokszor nem tűnik élet-halál kérdésnek. Emberré válásunk első időszakaiban azonban, amikor kis csoportokban vadásztunk és gyűjtögettünk, a társas összetartás segíthetett megvédeni magunkat a ragadozóktól. A vadonban támogatás nélkül, egyedül lenni veszélyes és nagyon stresszes lehetett, az ember pedig minden erejével törekedett ezeknek a helyzeteknek az elkerülésére. Folyamatosan ébernek kellett lennie a rá leselkedő veszélyek miatt, és bármikor készen kellett állnia arra, hogy „harcolj vagy menekülj” üzemmódba kapcsoljon.
A ma embere sem ússza meg az ilyen típusú stresszt,
és még ha a nyomás rövid távon akár pozitív hatással is járhat, például bizonyos helyzetekben teljesítményfokozó lehet, hosszú távon, pláne ellenőrizetlenül (és anélkül, hogy tudnánk róla, magányunk okozza a feszültséget), problémává válik.
A krónikus stressz megemeli a kortizolszintet, ami az immunrendszer gyöngébb működését és idegsejtjeink működési zavarait is eredményezheti, miközben gyulladásokat okoz, melyek aztán összefüggnek a szív- és érrendszeri betegségekkel, a sztrókkal, a magas vérnyomással, és valószínűleg a depresszióval is. A stressz emellett kifejezetten negatív hatást gyakorol a köznyelvben csak ölelőhormonként emlegetett oxitocin termelésére is. Ez a hormon segíti többek közt az emberek közti kötődés (például az anya és gyereke közti kötődés) kialakulását, ebből pedig az következik, hogy a magány ráadásul öngerjesztő is: miközben az egyedüllét miatt stresszelünk, hormonrendszerünk is megbillen, méghozzá úgy, hogy az nem kedvez a kapcsolatok kialakításának, fenntartásának sem.
Mit tehetünk?
A magányosság kezelésére (feltéve, hogy az nem jár együtt depresszióval, vagy magas szintű szorongással) nincsenek gyógyszerek, és fontos tudni, hogy
a magányossággal kapcsolatos problémák az idősebb embereknél sokkal gyakoribbak,
mint a fiatalabbaknál, és hogy kutatások szerint a felnőttek legalább 15 százaléka magányos lehet, így arányuk az idős emberek körében pedig ennél is nagyobb. Szakértők szerint ezért a társadalomnak a magányt és elszigeteltséget éppen olyan komolyan kellene vennie, és úgy kellene kezelnie, mint egy krónikus betegséget. Ha pedig ez így van, akkor az érintetteknek (és mindazoknak, akik a környezetükben aggódnak egy magányos emberért) hosszú távú stratégiákra van szükségük a probléma kezelésére.
Az, hogy a magányra nincs tabletta, tulajdonképpen jó hír, mert az pirulák bekapkodásánál jóval élvezetesebb módon kezelhetjük azt. Az idősebb emberek számára például a helyi gondozási központhoz, idősek klubjához való csatlakozás csodálatos módja lehet az új tevékenységekbe való bekapcsolódásnak és az emberekkel való találkozásnak. Nemrégiben mi is írtunk egy különleges programokat szervező fiatal idősgondozótól, aki annak szenteli az életét, hogy az elmagányosodástól óvja meg az időseket.
A különböző központilag szervezett programokon túl emellett nagy szerepük lehet a magány legyőzésében a helyi kisközösségeknek, az egyszerű, bár a divatból lassan kifutó szomszédolásnak, közös sétának, vagy más szellemileg és testileg is frissen tartó programoknak is.
És mit tehetünk mi, akik magányos embert látunk a szomszédunkban, esetleg családunkban tudunk olyasvalakiről, aki egyedül, elszigetelten él? Tartsuk észben, hogy állapota nem csak lelkileg, de testileg is megterhelő, és lehetőségeinkhez mérten igyekezzünk oldani azt! Meglepő, hogy milyen apró dolgok lehetnek nagyon hatásosak a magány kezelésében. Egy telefonhívás, pláne videobeszélgetés, hovatovább személyes látogatás a nagymamánál nemcsak neki, nekünk is testileg-lelkileg feltöltő élmény lesz, aminek hatásai még hetek múlva is érződnek majd! Ha nem tudjuk, hogyan lássunk neki, ha nem szeretnénk, hogy a beszélgetés kellemetlenre forduljon, vagy arra fusson ki, miért nem jelentkeztünk eddig, találjuk kellemes apropót neki. Nem kell megvárni a névnapot vagy szülinapot, telefonálhatunk egy jó hírrel, amit munkában menet olvastunk, vagy valamilyen érdekes filmet ajánlva, amit nemrégiben láttunk. Odafigyelésünket kifejezhetjük azzal, ha segítünk elintézni egy-egy ügyet, vagy egyszerű, rövid programot szervezünk szerettünknek, szomszédunkkal pedig a ház ügyeivel kapcsolatban éppúgy szóba elegyedhetünk, mint virágápolási tanácsot kérve. És nemcsak az emberi segítség segítség. A hosszú távú gondozási intézményekben végzett tanulmányok szerint a háziállatok is jelentősen csökkenthetik a magányt, ezért érdemes fontolóra vennünk, hogy magányunkat, vagy idősebb szerettünk magányát valamilyen kisállattal is oldjuk, amennyiben annak ellátásra képes, és örömmel is vállalja.
És végül mit tehetünk saját, időskori magányunk ellen mi, akik húszas, harmincas, negyvenes, ötvenes éveinkben járunk? Ápoljuk meglévő családi és baráti kapcsolatainkat, a szüleinkkel, nagyszüleinkkel való törődéssel pedig mutassunk példát az utánunk jövő generációnak.
Kiemelt kép: Getty Images
