Pár napja került a kezembe a fekete-fehér fotó. Anyám van rajta, karjában a húgom, nekem csak a kócos fejem teteje látszik, gondolom, én lehetek, mert kapaszkodom a karjába. Áll az anyukám a panelház előtt az örökre kimerevített pillanatban, nincs megfésülködve, kinéz valakire, aki lemaradt a képről, és mosolyog. A húszas évei közepén járt, éppen két gyerekkel volt otthon gyesen a hetedik emeleten. Boldognak látszik. Vagy legalábbis én ezt szeretném beleképzelni a mosolyába. Apám talán dolgozott, vagy esetleg ő fotózott, ki tudja. 

Ma már ritkán látni húszéveseket két gyerekkel, akkor tele volt hasonló korú friss házasokkal a lakótelep. Naphosszat rohangáltunk a lebetonozott, vascsúszdás játszótéren, az anyukák valahogy megoldották a felügyeletünket, és nem volt hiányérzetünk, mert nem tudtuk, hogy máshogy is lehet. Egyszer megkérdeztem anyámtól, amikor már én magam is otthon voltam a gyerekkel, hogy hogyan csinálta. Mit? – kérdezett vissza. Hát, hogy nem volt telefon (vonalas sem), internet, de gyerekműsort is csak hétvégén láttunk a tévében. Hogy lehetett a kis lakásban nyugta a gyerekei mellett egy percre is? Mosolygott, és azt válaszolta, voltak trükkjeik. Hogy kitettek egy marék kekszet a konyhaasztalra, ha vasárnap reggel aludni szerettek volna, azzal elvoltunk a húgommal legalább egy fél órát.

Ez a keksz jutott ma eszembe, anyák napján, meg a többi, amit kaptam tőle.
Köszönöm mindet!

Sok boldogságot kívánunk anyák napjára, anyukáknak, nagymamáknak, pótmamáknak!