Napjainkban az internetnek és az otthoni videószolgáltatók látszólag végtelen választékának köszönhetően lélegzetelállító természetfilmek közül válogathatunk bármikor. Gyönyörű drónfelvételek mutatják meg bolygónk legeldugottabb, (egyelőre) érintetlen pontjait, és ultra nagyfelbontású fotókon olyan közelről figyelhetjük meg az állatok és a növények életét, mint soha korábban. (Mi is mindig beszámolunk többek között az év legviccesebb állatfotóiról, amelyek közül ezek sikerültek a legjobban tavaly.)Elképesztő, hogy micsoda helyek számítanak egy-egy élőlény természetes élőhelyének. A fenséges látványt azonban nem mindig kíséri ehhez fogható hangfelvétel is. Pedig jóformán mindenki imádja a madárcsicsergést! És ki nem kíváncsi a denevérek, vagy épp a bálnák és más tengeri lények gyakran emberi fül elől rejtve maradt hangjaira?
Nos, aki szívesen belehallgatna az állatok birodalmának zenéjébe, az a londoni British Library legújabb kiállításán ezt április 21-e óta megteheti. Az Animals: Art, Science and Sound (Állatok: Művészet, tudomány és hang) című tárlat a British Library állatvilággal foglalkozó gyűjteményét mutatja be, amely több mint 250 000 felvételt tartalmaz állatokról – a világ minden tájáról.
Ezek közül is az egyik legérdekesebb az utolsó ismert pikkelyestorkú mohó párzási énekét megörökítő hangfelvétel. A kauai mohó (Moho braccatus, vagy hawaii nyelven Kauaʻi ʻōʻō) nevű hawaii énekesmadár kihalását az emberi tevékenység, azaz élőhelyeinek megsemmisítése, erdőirtások, továbbá szúnyogok által szállított betegségek, valamint más invazív fajok (amelyeket az elmúlt 100 évben telepítettek be a hawaii Kauaʻi szigetére, például patkányok, mongúzok és házisertés) elszaporodása okozta.
Az egykor jelentős populációt a hatvanas évek elején már csupán 34 élő egyedre becsülték, húsz évvel később pedig mindössze egyetlen ismert párra csökkent ez a szám. Közülük 1982-ben, az Iwa hurrikán tombolásának közepette pusztult el a nőstény – hátrahagyva hím társát. Az ő magányos énekét sikerült még utoljára megörökíteni 1983-ban, amint párját hívta, aki már soha többé nem válaszolt neki. Ma már a hím különleges énekét is csak felvételről hallhatjuk, de azt legalább (szintén az internetnek köszönhetően) a világon bárhol.
Mit tudunk a pikkelyestorkú mohóról?
A pikkelyestorkú mohó a verébalakúak rendjébe és a mohófélék családjába tartozó, a szubtrópusi Hawaii-hoz tartozó Kauai szigetén őshonos faj volt. Testhossza mindössze 20 centiméter; feje, szárnyai és hosszú farktolla fekete, háta sötétbarna, melle, begye fekete volt fehér csíkkal. Szárnyai alatt kis csomónyi szürke toll ékesítette testét, lábtollai pedig gyönyörű aranysárga színűek voltak. A hawaii őslakosok a madárt ‘ō’ō ‘ā’ā-nak nevezték. Az ‘ō’ō a hawaii nyelven hangutánzó szó, ami a madár különleges énekét imitálja, az ‘ā’ā tag pedig annyit jelent, hogy kicsi, törpe. A pikkelyestorkú mohó nagyon vokális madár volt, a hímek és a nőstények is gyakran fütyörésztek (a madár hangos, fuvolaszerű hívószavát az alábbi videón bárki meghallgathatja).
A pikkelyestorkú mohó az egyetlen olyan ‘ō’ō-faj, aminek bizonyítottan sárga írisze volt. Nektárral és virágporral táplálkozott, kedvenc ételeit pedig, mint a többi mézevő, hegyes, gyengén görbe csőrével gyűjtötte be a nektárt tartalmazó növényekből (kifejezetten a hawaii lobélia fajokból és az ‘ohi’a lehua fából). Alkalomadtán, jobb híján apró gerincteleneket és gyümölcsöket is megkóstolt. Az összes közül ez a Moho-faj maradt életben legtovább: rokonai, a Hawaii mohó (1934-ben), Molokai mohó (1904-ben) és az Oahu-mohó (1837-ben) még őelőtte kihaltak. A mohófélék családjának (amely egyébként több mint 15-20 millió évvel korábban, a miocénben alakult ki) utolsó tagját 1985-ben látták és 1987-ben hallották utoljára.
Még 1989-ben és 1992-ben is indultak expedíciók élő egyedek után kutatva, de ezeknek sikertelensége okán 2000-ben hivatalosan is kihaltnak nyilvánították a fajt
. Egyesek még mindig úgy vélik, hogy a pikkelyestorkú mohó észrevétlenül fennmaradhatott, mivel már korábban is többször előfordult, hogy tévesen kihaltnak nyilvánították: egyszer az 1940-es években (ezután 1960-ban újra felfedezték), majd az 1960-as évek végén még egyszer (ezután pedig az 1970-es évek elején John Sincock bukkant rá újra). A mohóféléké az egyetlen olyan madárcsalád, amelynek összes faja az újkorban (azaz i.u. 1500 után) halt ki.
Íme az 1987-ben rögzített utolsó ének, amire soha nem érkezett válasz:
Kiemelt kép: Getty Images