Már az alapításához is legenda fűződik. Libuše hercegnőnek, a bölcs Krok fejedelem legfiatalabb lányának látomása volt: „Egy nagy várost látok, amelynek dicsősége majd a csillagokig ér…”
Igaza lett, Prága Európa egyik legszebb városa, évszázadok óta. A fekvése vetekszik Budapestével, de mivel kisebb, így a látványosságok egymáshoz közel esnek. Annyi szépség veszi körül az embert egyszerre, hogy nem győzi kapkodni a fejét.
A „száztornyú Prága” legismertebb tornyai a prágai várban magasodnak, a Szent Vitus (magyarul Vencel)-
székesegyház tetején. A katedrális majdnem hatszáz éven át épült, egy román stílusú körtemplom helyén. Alapkövét már 1344-ben letették, de csak 1929-re nyilvánították késznek, így egyszerre megtaláljuk benne a gótika, a reneszánsz, a barokk és a 20. század stílusjegyeit. Ez a lenyűgöző építmény, a cseh királyok mauzóleuma, a királyi korona és a koronázási ékszerek otthona Vencel fejedelemről kapta a nevét, aki 921-től vezette az országot. Vencelt saját öccse, Boleszláv és kísérete gyilkolta meg 935-ben, de később földi maradványait a Szent Vitus-székesegyházba szállították. A ránk maradt relikviákból a legértékesebb a szentté avatott Vencel koponyája, amin a cseh koronának kell nyugodnia – a későbbi I. Károly király rendelete alapján. A drágakövekkel és gyémántokkal ékesített arany koronát kizárólag a koronázási szertartás idejére lehet onnan eltávolítani, aki jogosulatlanul érinti, azt átok sújtja.
A gyönyörű várost Arany Prágának is nevezik, mivel föl-fölbukkan történetében ez a kincs. I. Károly uralkodása (1346–1378) idején a vár tornyait valóban aranyfüsttel vonták be, de átvitt értelemben is aranykorszak köszöntött be. Károly király irányítása alatt lett ugyanis Prága Európa második legnagyobb kulturális és gazdasági központja. Károly nem ült tétlenül:
1348-ban, Közép-Európában elsőként egyetemet alapított, a Vitus-katedrálist koronázótemplommá alakíttatta, kiépíttette az Újvárost a nagy állat- és lóvásárpiaccal, és Prágát városfallal vette körül.
Királyok és aranycsinálók
Prága egyik jelképe, a Károly híd is a várostervező király nevét viseli. Elődjét, a Judit hidat árvíz ragadta el 1342-ben, de tizenöt évvel később újat építettek. Peter Parler, aki a dóm építését is vezette, nagyjából ötszázhúsz méter hosszú, tíz méter széles hidat alkotott, s talán azért áll ma is, mert – még egy legenda – a habarcsba bort és tojást is kevertek. Két oldalán harminc kőszobor sorakozik, az egyetlen, bronzból készült alkotás Nepomuki Szent Jánost ábrázolja. A féltékeny természetű IV. Vencel király 1393-ban állítólag a Moldva folyóba vetette a papot, mivel nem volt hajlandó a szépséges Zsófia királyné gyónási titkát elárulni.
Ezen a hídon sétálva az embert körülöleli a történelem – a Hradzsin és az Óváros tornyai oly közeliek, hogy úgy érezzük, megérinthetjük őket. Az élet azonban nagyon is mai, és folyton nyüzsög, utcazenészek muzsikálnak, az árusok emléktárgyakat kínálnak, a turisták szelfiznek, és esernyős idegenvezetők igyekeznek egyben tartani a csoportjaikat. Ha valaki békességben, tömegtől mentesen szeretné megcsodálni a híd és szobrai szépségét, a hajnali vagy késő éjszakai órákat ajánlom, amikor a turisták hada még (vagy már) alszik.
Prága „arany” jelzőjét egy másik uralkodónak, II. Rudolfnak (1552–1612) is köszönheti. A király nem sokkal
a trónra lépése után Bécsből Prágába helyezte át a birodalom székhelyét, és az ország ügyeivel mit sem törődve, bezárkózott a Hradzsinba. Megszállottan kereste ugyanis az aranycsinálás titkát. Emellett szenvedélyes gyűjtő is volt: több ezer festményt, szobrot, drágaköveket, ritka ásványokat, növényeket, fegyvereket és órákat halmozott fel.
A ma ismert Arany utcácska is Rudolf uralkodása alatt keletkezett. A legenda alkimistákról szól, akik itt rendezték be aranycsináló laboratóriumaikat. Veszélyes foglalkozásnak számított, ha ugyanis az udvari orvos, Tadeáš Hájek csalónak nyilvánította az alkimistát, az oroszlánok elé vetette.
Az Arany utcácska másik története szerint a császár a rezidenciát őrző „vörös lövészeknek” megengedte, hogy a börtönfolyosó bolthajtása alatt építsék ki a szállásaikat. Az eredetileg huszonnégy apró házacska a lövészek tulajdona volt, később pedig a cselédség otthona lett. Egykori lakói közt volt Franz Kafka, aki a 22. számú házikóban dolgozott néhány hónapig. Az író a Moldva másik oldalán, a zsidó negyed peremén álló, szerény lakásban született. Fiatal korában a zsúfolt zsidónegyedet lerombolták, a helyén drága, art nouveau stílusú házak épültek. A régi városrészből alig maradt valami, és Kafkának egész későbbi életében hiányoztak „a sötét sarkok, a rejtelmes kis mellékutcák, a vakablakok, a koszos udvarok, a zajos tavernák és félreeső bárok…”.
