1. Gyökerek

A szüleim nagyon fontos szerepet töltöttek be az életemben. Soha nem kényszerítettek semmire, de amikor ostobaságot akartam csinálni, a sarkukra álltak. Nagyon szerettek, de nem majomszeretettel. Apám és anyám a szüleim voltak, nem a barátaim. A másik ember tiszteletére és helytállásra tanítottak, és nem a szó szoros értelmében vett neveléssel, hanem inkább példamutatással, beszélgetéssel. Nagyon közeli, bensőséges kapcsolatban álltunk. Életemben egyszer sebeztek meg igazán, akkor, amikor egyedül hagytak ezen a földön. 

2. Egy fontos könyv

Tizenéves koromban olvastam Romain Gary Előttem az élet című könyvét. A történetben Momóból, a kis tolvajból a szerettei iránt elkötelezett ember válik, aki haláláig ápolja pótmamáját. Ez a könyv mutatta meg számomra, hogy minden elhatározás kérdése, hogy minden megváltoztatható, nincs az a rossz, amiből ne lehetne végül akarattal jót csinálni. 

3. Igazi pedagógusok

A gimnáziumi osztályfőnökömben, dr. Csetreki Ernőné Katiban nemcsak kiváló pedagógust, hanem nagyszerű embert ismertem meg. Soha nem büntetett, nem szidalmazott, nem kiabált. Amikor súlyos konfliktusba keveredtem a matektanárommal, Kati néni volt az, aki kiállt mellettem. Németből dr. Simon László nyugalmazott egyetemi tanárhoz jártam. A magántanítványainak karácsonyi vacsorákat, villamosozásokat, kirándulásokat szervezett, ahol németül kellett beszélnünk, így kiválóan elsajátítottuk a nyelvet. K. Nagy Jánosné Dobó Éva franciatanárnő pedig törékeny, csinos alkatával, bájos, különleges arcával és nagyszerű öltözködésével maga volt a francia sikk. Egyszerűen nem tudtuk róla levenni a szemünket. Hiszem, hogy ott lehet fejlődni, ahol a tanárok valamivel rabul tudják ejteni a diákokat, mindegy, hogy mivel! Onnantól lehet repülni. 

4. The winner is…

Az 1980-as évek végén a cég, ahol fiatal divattervezőként dolgoztam, beküldte az anyagomat az IWS (International Wool Secretariat) pályázatára. Továbbjutottam, és végül ott találtam magam a londoni Royal Albert Hallban a díjátadó ünnepségen, egyetlen kelet-európaiként. Már minden helyezést kihirdettek, majd bejelentették, hogy kiosztják a különdíjat, a párizsi Ted Lapidus-divatházba szóló, másfél éves ösztöndíjat. Kibontották a borítékot, és elhangzott: „The winner is… Hungary!” Nem számítottam rá, úgy böktek oldalba, hogy menjek fel a színpadra. Akkor éreztem meg először azt, hogy a tehetségem, a tudásom, a szorgalmam, a hozzáállásom és a munkám nemzetközi közegben is ér valamit. 

5. Szakmai alázat

A legtöbb tevékenységben menet közben is lehet fejlődni, főleg, ha megfelelő mentorokat választ az ember. Franciaországban töltött éveimben divattervezőként sokat tanultam Ariane Nabarro művészeti vezetőtől. Amikor a könyveimet írtam, akkor pedig Dunajcsik Mátyás író, műfordító és Babiczky Tibor költő, szerkesztő kéréseinek igyekeztem megfelelni. Festőként hosszú éveken át Jerger Krisztina volt a kurátorom. Amikor először nézte meg a képeimet, azt mondta, lát bennük fantáziát, de gyakoroljak még, képezzem magam további öt-tíz évig, hogy szert tegyek arra a technikai tudásra, ami szükséges ahhoz, hogy a nyilvánosság elé lépjek. Alázattal elfogadtam az értékítéletét. Nem szeretem, amikor olyan emberek öntik ránk a véleményüket, akik nem értenek az adott tárgyhoz. De olyanok tanácsait, kritikáját érdemes elfogadni, akiket jó szakembernek tartunk!

(Fotó: Anderson Clavijo Galindo)