Visky András Kitelepítés című könyve megrázó és felemelő olvasási élmény, olyan, ami közben még levegőt venni sem tudunk úgy istenigazából, sodor magával mint az ár, az örvény. Juhász Annával a nyelv kirobbanó erejéről, az irodalomról mint rítusról, és az önelfogadás fontosságáról és feladatáról beszélgettek.

A beszélgetés rövid kivonata a videó alatt olvasható.

Az örökség

Visky András számtalan történetet meg tud ragadni, ha színdarabot ír, ám ha verset vagy prózát, ott küzdenie kell azzal az örökséggel, amely neki jutott. Az örökséget – családja történetét – meg kell óvnia a feledéstől, át kell adnia a kultúrának, amiben él. Anna azt kérdi, hogy milyen szavak jellemeznék leginkább az ő tapasztalatait, amiket a mai napig hordoz magával, hogy jó szó lenne-e erre a küzdelem. Visky a félelmet nevezi meg, mint az életében legintenzívebben jelenlévő érzést, amit ma már inkább szorongásként szokás definiálni. A mai napig nem bírja elviselni, ha bárhol erőszakot lát – és kénytelen beavatkozni, akár utcai konfliktusokba is. Nem a saját szenvedésétől fél, hanem másokat szeretne megóvni tőle.
Maga az írás folyamata során katarzisra törekszik – nem „jó” szöveget akar írni, hanem olyanokat, amelyek „történnek”, amelyek kimozdítják az olvasót a nyugalmi pozícióból. A könyvek közül is azokat szereti, amelyek megkerülhetetlenek, amelyek hosszan vele maradnak, amikhez újra és újra kénytelen visszatérni.

Az irodalom mint rítus

Pilinszky Jánost először a rádióban hallotta beszélni, és nagyon megfogta őt a hangja, majd a Magyarországról Nagyváradra látogató barátok vittek nekik először Pilinszky-kötetet. Elsöprő erejű Pilinszky-mű a Beszélgetések Sheryl Suttonnal volt a számára, már-már kinyilatkoztatásszerű erővel bírt. Visky szerint Pilinszky nagyon nagy reményeket fűzött ahhoz, hogy a vers megtisztítja a társadalmat, ami sajnos nem következett be.
Juhász Anna további meghatározó olvasmányélményeiről kérdezi vendégét, Visky pedig gondolkodás nélkül rávágja A Karamazov testvérek címét, Dosztojevszkij utolsó nagyregényét: „nagyon mélyen megérintett Zoszima sztarec halála, és az a beszélgetés, hogy áraszt-e jó illatot-e a teste, vagy sem (…) én meg folyamatosan apámnak ezt a börtönszagát érzékeltem magam körül, ami illat is.”
Kafka profetikus irodalma is fontos a számára, és azt is kihangsúlyozza, hogy mivel ő a Szentírás felől érkezett meg az irodalomba, minden irodalmi művet úgy olvas, mint az életet – az olvasás nem hétvégi kikapcsolódásként volt jelen a családja életében.

Az elfogadás nehézsége

Ha abban reménykedünk, hogy lehet másként, az olyan remény, amit vissza kell utasítani. A nagy munka az, hogy elfogadjuk a saját életünket, mint aminek jelentése tud lenni, értelme tud lenni az adott körülmények között is. Nem azt kell elfogadni, ami történik velünk – vissza kell utasítani a halált, a diktatúrát –, hanem önmagunkat kell elfogadnunk abban a helyzetben, amiben épp vagyunk.

Kiemelt kép: Canva