Negyven fő között osztják szét a gigantikus mogyorótortát. A süteményt egy csupa élet, délolasz asszony készítette a fi a negyvenedik születésnapjára. A vendégsereg duruzsol. A kertet pusztán a házból kiszűrődő fény és a bogárszemnyi csillagok világítják meg. Nincs sátor, se falak, csak a völgyet ölelő vonulatok. Umbria egy parányi településén koccintunk, és én arra gondolok, nekem is illő lenne köszöntőt mondanom. Az ünnepelt ugyanis nagy szerepet játszott abban, hogy itt lehetek. Két évvel ezelőtt egy általa szervezett képzésen hallottam először – az egyébként több mint húsz éve működő – Európai Önkéntes Szolgálatról, röviden EVS-ről. Évente átlagosan kétszázötven tizenhét és harminc év közötti magyar fiatal vesz részt benne külföldön, míg mások nálunk teljesítenek önkéntes szolgálatot.

Az említett születésnapos az én programomat is koordináló olasz szervezet vezetője. Világlátott utazó, mesélő, író, tréner. Tréfára kész, mégis felelősségteljes. Ezen az estén a meghívottak közt nem csak a családja és az olasz barátai szerepelnek.

– Örömömre szolgál bemutatni a külföldi önkénteseinket – konferál, és kéri, hogy soroljuk fel az országainkat, mutatkozzunk be.

Én tudtam előre, honnan érkeznek a többiek, de a lányokat személyesen csak itt ismertem meg. Egy lakásban lakunk. Osztozunk a konyhán, a nappalin, a teraszon, három szobán és két fürdőszobán. Együtt éltük túl a meleg víz és az internet hiányát. Egyrészt könnyebbség, hogy a lakhatást a szervezet biztosítja, hiszen nem volt gondunk a szálláskeresésre. Viszont rizikó, mert nem választhattunk se a lakás, se a lakótársak közül. Muszáj bíznunk a szervezőkben, aztán pedig ajánlott alkalmazkodni, és alkalomadtán kompromisszumot kötni a békés együttélés érdekében. Ugyan komoly konfliktussal mindeddig nem szembesültünk, azért számíthatunk rá. A kultúrsokk görbéjén az indulás eufóriája után jön a megszokás. Miután beáll a rend, feltűnhetnek az eltérő kultúrák olyan sajátosságai, amivel nem szeretnénk, vagy esetleg nem tudunk azonosulni.

Azért ne ijedünk meg! A program szereplői – akár egy színdarab stábja, rendezőtől a súgóig – jól felépített rendszerben dolgoznak. Például a mentorunk egy olasz fiatal, aki maga is átélte, milyen a külföldi önkéntesség, és most a szervezői oldalon dolgozik a hazájában:

– Találkozzunk a Porta Romanánál, megmutatom a város legjobb fagyizóját, és beszámolhatsz, mi történt eddig, hogy érzed magad – invitált már az első hónap után, és tudom, hogy egész évben számíthatok rá. Számos kérdésben segít, az orvosi ellátás útvesztőitől a bankszámlanyitáson és telefonkártya vásárláson át a társaim vízumügyeinek intézéséig.

Másrészt ott a koordinátorunk, aki a munkarend ütemezéséért felelős. Ő kötött össze bennünket a munkahelyünkkel. Lényegében, míg a koordináló szervezet a kapcsolat, addig a feletteseink és a kollégáink a helyi szint. Az olasz emberek, akiknek a világában ritka madaraknak számítunk. Kíváncsiak, milyen az élet felénk, miközben beavatnak a saját szokásaikba, hagyományaikba. Már egy emberként várjuk velük a hely legnagyobb fesztiválját, Santa Rosa ünnepét, amikor a facchininek nevezett, kiválasztott férfiak körmenetszerűen végigcipelnek a városon egy fantasztikus, többtonnás tornyot.

A születésnapi asztalnál egy cseh résztvevő feleleveníti, dániai önkéntessége alatt mikor kezdett ráérezni az idegen nyelv ízére. A jobbomon egy olasz fi ú ül, aki viszont spanyol területen volt önkéntes. Ő tartotta induláskor az olasz nyelvóráinkat, de ennél sokkal többet tett. Bevezetett bennünket a baráti társaságába. Most már úgy beszélgethetek vele, mintha ezer éve ismerném. Velem szemben a portugál szobatársam mosolyog, közben pedig hozzám fordul az ünnepelt apukája, és akár egy családtagtól, úgy kérdezi, ízlett-e a vacsora. Minden remek, felelem, és ha jól sejtem, ezzel színes társaságunk minden tagja tutti így lehet.

Gősi Lilla

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2017/36. lapszámában jelent meg. Az Itáliai Napló korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatjátok el. Lilla kalandjait kövessétek hetente a nőklapja.hu-n és havonta a Nők Lapjában is!