„Egy nőnek csak néhány csokor virág festésére kell szorítkoznia, vagy arra, hogy lerajzolja a számára kedves rokonok arcvonásait. Ennél több a természet elleni lázadás lenne, és megsértené a szerénység törvényét” – írta egy francia műkritikus 1812-ben, ám Constance Mayer nem akart belenyugodni a neki kijelölt útba. Kókadt virágok és édeskés portrék helyett hatalmas vásznakról álmodott. Grandiózus történelmi és mitológiai jelenetekről és lenyűgöző aktokról, hiszen évszázadok óta ezt tartották a művészet csúcsának. Ő pedig nem akarta kevesebbel beérni.
Constance Mayer nem hagyományos kapcsolatba született 1775-ben. Apja és anyja ugyanis nem voltak összeházasodva, ami akkoriban igencsak botrányosnak számított, olyannyira, hogy amikor keresztelni vitték a kislányt a szülei, hazudtak a papnak is. Azt mondták, hogy ők ketten hivatalosan is egy pár, ám ez nem volt igaz. Az esküvőt csak kislányuk 15 éves korában tartották meg, amikor a férj betegeskedő felesége végre eltávozott a túlvilágra. A jómódú apa később igyekezett kárpótolni lányát azért, mert amikor kicsi volt, nem élt velük, talán ezért lett lánya művészetének legnagyobb támogatója. Constance pedig igyekezett megfelelni édesapja elvárásainak, ezért első igazán nagy festményén ők ketten vannak a középpontban.
Constance Mayer: Önarckép édesapjával, 1801 – Bár a képen úgy tűnik, mintha apja parancsára választotta volna a festői pályát, ez valószínűleg csak szerep, amivel megpróbálta pályaválasztását elfogadhatóvá tenni a korabeli közönség számára. (Fotó: Wikipedia)
Az apa a képen Raffaello büsztjére mutat, a reneszánsz legnagyobb festőjét ajánlva lánya számára példaképként. Ő pedig, mint engedelmes leánygyerek, teszi, amit mondanak neki: fest.
Apja lánya
A női művészek történetében meglepően komoly szerepe van az apáknak. A 19. századig szinte kizárólag olyan nők választhatták a művészeti pályát, akiknek az apjuk is ezen a területen dolgozott. Egyszerűen nem voltak olyan iskolák, ahol a lányok megtanulhatták volna a festészet, a szobrászat alapelveit, tehát csak akkor volt esélyük megtanulni a szakma fogásait, ha azt az apjuk megtanította nekik. A francia forradalom után egy kicsit nagyobb szabadságot kaptak a párizsi nők: utazhattak, tanulhattak, lehetett saját vagyonuk, ám azt, hogy mi legyen a sorsuk, továbbra is az apjuk döntötte el. Ő mondta meg kihez kell hozzá menniük és mikor.
Constance apja azonban úgy döntött, hogy megengedi a lányának, hogy házasság helyett festeni tanulhasson. Talán mert a családban több lelkes, amatőr festő is volt, és ők meglátták a kislányban a tehetséget. Ez a tehetség pedig meglepően korán megmutatkozott, és talán ez volt az oka annak is, hogy a kislányt meglepően korán, már tíz éves korában ott találjuk Jean-Baptiste Greuze műtermében. Bár ekkor még csak modellként. Ő lett a festő leghíresebb képének, az Ártatlanságnak a modellje.
Jean Baptiste Greuze: Ártatlanság – A porcelán bőr, a nagy kék szenek, a laza hajviselet, a rózsás ajkak mind jellemzőek a korszak romantikus festészetére, amit Greuza képviselt. (Fotó: Wikimedia Commons)
Ha a képet kissé édeskésnek és giccsesnek látjátok, az nem véletlen. Greuze így festett, és erre a stílusra oktatta tanítványait is, akik főként nők voltak. Hivatalos művészeti képzésben ugyanis ekkor még a nők nem részesülhettek, és magántanárok is csak privát órákat adtak nekik. Greuze volt a kevés kivétel egyike, mert az ő műtermében egy csapat női művész tanulhatott. Azért vállalta el őket, hogy saját lányának, Anne-nak legyen társasága. (Ugye már megint az apai befolyás hatása…)
A szerelem, ami megpecsételte sorsát
A festés ugyanis nem magányos munka, sokkal jobban megy, ha vannak társak, akikkel meg lehet beszélni a dolgokat, akikkel össze lehet hasonlítani, az elkészült munkákat, és mivel a gondos apa nem akart férfi diákokat is a lánya mellé engedni, női hallgatókat vett fel, így került Constance is oda. Sajnos azonban Greuze-nek meglehetősen maradi nézetei voltak a festészet és a nők kapcsolatáról. Nem engedte, hogy aktot fessenek, vagy anatómiát tanuljanak, és arra biztatta őket, hogy kisebb méretű, egyszerűbb témákban gondolkodjanak Constance azonban nem volt elégedett a tananyaggal, ezért első mestere halála után tudatosan keresett olyan tanárt, aki ennek pont az ellentéte volt. Így találkozott Pierre Paul Prud’honnal.
Constance Mayer: Önarckép, 1801 – Ez a kép abban az évben készült, amikor 26 évesen Prud’hon tanítványa lett. Óriási bátorság kellett hozzá, hogy ennyi idősen nemet mondjon a társadalmi elvárásokra, mely szerint már illet volna férjhez mennie. (Fotó: Wikipedia)
Ma már viszonylag kevesen ismerik Prud’hon nevét, de a kor szupersztárja volt, aki Napóleon mindkét feleségét megfestette, de igazán híressé hatalmas történelmi festményei tették. Ez volt az, ami először vonzotta a fiatal lányt, ám a szakmai vonzalom hamarosan igazi szerelemmé dagadt. Csak hát volt egy kis gond. Prud’hon 17 évvel idősebb volt nála, házas ember és hat gyerek apja.
Mivel a válás akkoriban nem volt lehetőség, a fiatal lánynak legfeljebb a szeretői státuszt tudta felajánlani, aki pedig valószínűleg azért egyezett bele, mert azt remélte, hogy idővel majd ő is révbe ér, akár a saját anyja.
Bár Prud’hon eredetileg tanárként javítgatta a nála 17 évvel fiatalabb lány képeit, hamarosan kiderült mindkettejük számára, hogy sokkal jobban működnek egyenrangú társként. A férfi inkább rajzolni, vázlatokat készíteni szeretett – a nő pedig festeni, ezért ha csak tehették, ezt a munkamegosztást követték, és ez mindkettejüket boldoggá tette. Egymás melletti műtermet béreltek, minden nap együtt étkeztek és csak éjszakára váltak külön, amikor a férfi hazament a családjához.
Az utókort természetesen érdekelné, melyik képet ki csinálta, ami kikerült műtermeikből, de számukra ez soha nem volt fontos. Mivel Prud’hon a megismerkedésükkor már elismert alkotó volt, ám iszonyatosan sok pénzt felemésztett hat gyermeke eltartása, logikus döntés volt az a képek többségén az ő neve szerepeljen, mert akkor magasabb árat lehet érte kérni. Constance-nak ráadásul nem volt szüksége pénzre, mert apja egyetlen örököseként jókora vagyon felett rendelkezett, és kifejezett örömmel töltötte el, ha segíthette a férfi munkáját. Miért is lett volna féltékeny, hiszen az ő képei is rendre komoly díjakat nyertek? Amikor pedig Prud’hon felesége kórházba került, azt remélte, hogy hamarosan az utolsó akadály is elhárul boldogsága előtt…
Prud’hon: Josephine császárnő, 1805 – Ez az a botrányos kép, ami féltékenységgel töltötte el a festő feleségét. Napóleonnak és feleségének egyébként tetszett a kép. (Fotó: Wikipedia)
A korabeli írások szemérmesen hallgatnak arról, mi is volt Prud’hon feleségének a valódi problémája. Az asszonynak ugyanis nem a teste volt beteg, hanem az elméje. A bolondokházába azonban nem férje kérésére zárták. Maga Napóleon parancsolta ezt, mert a féltékeny asszony azzal gyanúsította férjét, hogy viszonya volt Josephine császárnővel, amikor annak portréját megfestette. Tény, hogy a kép a korban szokatlanul laza pózban ábrázolja a császárnőt – de természetesen ez csak művészi fogás volt, semmi köze a valósághoz. Nem mondhatjuk persze a tények ismeretében, hogy Madame Prud’hon gyanúja teljesen alaptalan volt, hiszen a férfi akkor már évek óta csalta őt, és nem meglepő az sem, hogy depresszióval és alkoholizmussal küszködött. Az általa terjesztett pletyka azonban felbosszantotta a császárt, és nem tűrhette, hogy felesége jó hírét bemocskolják.
Constance persze örült a fejleménynek és boldogan foglalta el a feleség szerepét. Úgy döntött, mindent bevet, hogy megnyerje magának a hat gyermek szimpátiáját. Ehhez pedig a pénzét hívta segítségül. Az eljövendő években teljes vagyonát Prud’hon családjára költötte. Ruházta, szórakoztatta, iskoláztatta a gyerekeket. A lányoknak hozományt adott, a fiúknak segített beindítani a vállalkozásuk – de persze kudarcot vallott. A gyerekek hűek maradtak az anyjukhoz és képtelenek voltak elfogadni a gazdag mostohát, hiába kedveskedett nekik. Sem a nő életében, sem annak halála után egyetlen jó szót nem mondtak rá, és aktívan hozzájárultak ahhoz, hogy életműve eltűnjön.
Constance Mayer: Vénusz fáklyája, 1808 – Mai szemmel semmilyen botrányosat nem látunk a képben, de a korabeli nézőket felháborította, hogy láthatóak a puttók nemi szervei, ráadásul fiú és lány is van közöttük. (Fotó: Wikimedia Commons)
Ez volt az egyik oka annak, hogy Constance az évek alatt egyre mélyebb depresszióba sodródott, de mélypontra akkor került, amikor 46 évesen rájött, véget értek termékeny évei és soha nem lehet már saját gyereke. Mindent tetézte, hogy a korabeli orvosok azt sulykolták, a nő életének a család, a gyerekszülés az egyetlen célja, és ha megöregszik, onnan kezdve már semmi haszna nincs az életben. Ráadásul képeit is egyre többen kritizálták, mondván, nem illendő egy nőnek aktokat festenie, ráadásul nem életnagyságúakat, illetve folyamatosan azzal gyanúsították, hogy valójában a képeit nem is ő festi, hanem Prud’hon, hiszen egy nő képtelen ilyen nagy terveket megvalósítani.
A tragédia elkerülhetetlen volt
Ezután már csak egyetlen dolog éltette: azt remélte, Prud’hon feleségének halála után végre hozzámehet szerelméhez. De csalódnia kellett: a megcsalt feleség ugyanis bosszút állt a sír széléről. Halálos ágyán megígértette a férjével, hogy nem házasodik újra. Amikor ez kiderült, Constance idegösszeroppanást kapott. Bement a férfi műtermébe, és magához vette annak pengeéles borotváját. Visszament a saját szobájába, és elvágta a saját torkát, miközben a férfi a szomszéd műteremben dolgozott. Percek alatt elvérzett, nem lehetett megmenteni.
Constance Mayer: Önarckép, miniatúra, 1793 – Ezt az önarcképet Constance eredetileg édesapjának készítette, majd szerelmének ajándékozta, aki mindig magánál tartotta. (Fotó: Wikimedia Commons)
Prud’hon talált rá szerelmére, és vigasztalhatatlan volt. Ezután már csak egy cél tartotta életben: be akarta fejezni Constance minden félkész képét, ami az asszony halálakor a műteremben maradt és kiállítást szervezett a tiszteletére, majd ezután belehalt a bánatba. A szerelmesek közös sírba kerültek, a párizsi Pére Lachaise temetőben nyugszanak.
Árván maradt gyermekei mindent megtettek, hogy a gyűlölt mostohának még az emlékét is eltüntessék. Ami rajz, festmény nem volt aláírva, arra mind ráhamisították apjuk aláírását, és megtörtént az is, hogy levágták Mayer szignóját a vásznak aljáról, kettejük levelezését pedig elégették. Úgy tűnik most, hogy miután Prud’honnal találkozott, többé nem rajzolt, és minden egyes festménye vázlatát a férfi készítette – ám ez nyilvánvalóan nem igaz. Mégis, harminc évnyi munka után gyanúsan kevés olyan festmény van, amit biztosan Constance Mayer nevéhez tudunk kötni, leginkább azok, amelyeket múzeumok, vagy nemesi családok közvetlen tőle vásároltak, vagy amelyekkel díjat nyert a Szalon kiállításain. Mivel kettejük stílusa valóban nagyon hasonló, a szakembereknek kellett szétválogatni, mit festett ő és mit Prud’hon, akik egy meglehetősen igazságtalan rendszert követtek munkájuk során.
Ami jó, izgalmas, arra azt mondták, hogy a férfi munkája. Ami gyengébb, középszerű, azt odaadták a nőnek.
Mivel a művészet története olyan óriási, hogy abban csak a legjobbaknak jut hely, Constance Mayer neve így szép lassan elfelejtődött.
Kiemelt kép: Wikipedia / Canva
