1934-ben a németországi Ulm városában fiatal, 10 és 14 év közötti lányok egy csoportja tett ünnepélyes fogadalmat a Harmadik Birodalom szolgálatáért. Azzal, hogy a nácik feloszlatták az ifjúsági egyesületeket – köztük a cserkészeket, a Szocialista Munkásifjúságot és a keresztény ifjúsági szervezeteket – egyértelművé vált, hogy a rezsim azokat is uralni kívánja, akiket a legbefolyásolhatóbbnak gondol. Az 1930-as évek végén bevezették a „kötelező ifjúsági szolgálatot”, és arra kényszerítették a fiatal generáció tagjait, hogy csatlakozzanak a Hitlerjugendhez.
Aki ellenállt, annak súlyos következményekkel kellett számolnia, beleértve a börtönbüntetést is. Az akkori német fiatalok számára Hitler ifjúsági mozgalma nemcsak személyes felelősséget, de némi otthonról történő elszakadást, illetve függetlenséget is jelentett – még akkor is, ha a náci ifjúsági szervezetek vasfegyelmet követeltek. A tagság az ifjú és tapasztalatlan Sophie Scholl számára is vonzó volt, hiszen így több időt tölthetett korabeli barátai társaságában, kiszakadva az egyre feszültebbé váló otthoni légkörből.
Szülei ellenezték a csatlakozást
Sophie 1921. május 9-én született – öt másik testvérével együtt egy politikailag liberális, keresztény-humanista családban nevelkedett. Az izgága kislány legtöbb idejét a természetben töltötte, ahol szívesen olvasott és festett.
Miután 1933-ban a nácik hatalomra kerültek, Sophie – legtöbb testvérével együtt – izgatott és kíváncsi követője lett a nemzetiszocialista ifjúsági kultusznak. Tinédzserként hitt az akkoriban propagált eszmékben, és legtöbb kortársához hasonlóan különösen a közösségi élmények vonzották. Szülei a kezdetektől baljósnak ítélték a rezsimet, és aggódva figyelték, hogy gyermekeik lelkesen reagálnak az új rendszerre, sőt, még vezetői pozíciókat is vállalnak a náci ifjúsági szervezeteknél. Különösen édesapjuk adott hangot aggodalmának, ami heves vitákat eredményezett az alapvetően idilli életet élő családtagok között.
Sophie testvére, Hans egy alternatív, alapvetően nem náci egyesületben működött tovább. Tagjai a természetjárás, illetve a német művészetek iránti szeretetüket osztották meg egymással. Ezt eredetileg a nemzetiszocialista ideológiával összeegyeztethetőnek tartották – ezért működhetett valamelyest tovább –, de 1936-ra végül az alternatív csoportokat is felszámolták. Hans és társai azonban titokban folytatták, amíg 1937-ben – néhány másik testvérével együtt – le nem tartoztatták őket. Az eset nyomot hagyott Sophie lelkiismeretében, és elindította azt a folyamatot, ami végül a náci rezsim egyik leghíresebb ellenállójává tette.
Amikor 1939 szeptemberében Németország megszállta Lengyelországot, Franciaország és Nagy-Britannia is hadat üzent Németországnak. Az idősebb Scholl testvéreket ezután a frontra küldték harcolni, és Sophie ulmi élete is gyökeresen megváltozott. Ahhoz, hogy az érettségizett diákok részt vehessenek a felsőoktatásban, a Német Birodalmi Munkaszolgálatnál (RAD) kellett szolgálatot teljesíteniük. Sophie – aki biológiát és filozófiát szeretett volna tanulni – gyűlölte az itt töltött időszakot, a katonás rend és szigor elől pedig az írásba menekült. Naplójában többször is utalt arra, hogy a háború végére, illetve szerelmére, Fritz Hartnagellre vágyik, akit a keleti frontra küldtek harcolni.
Lassacskán kiábrándult a náci ideológiából
A nácik szentül hitték, hogy ellenőrzés alatt tartják ifjaikat, a dolgok azonban másképp alakultak, a fiatal generáció tagjai ugyanis egyre szkeptikusabbá váltak a rezsim működésével kapcsolatban. Sophie szemléletváltását több esemény is előidézte, köztük szerelme levelei a frontról, valamint apja 1941-es letartóztatása árulásért. Sophie családja mindemellett első kézből értesült a lengyelországi eseményekről, testvérei pedig a saját szemükkel látták, mi zajlik a haláltáborokban.
1942 júniusától néhány titokzatos fiatal röplapok gyártásába kezdett, melyekben cselekvésre szólították fel diáktársaikat. Törekvéseikhez egyre többen csatlakoztak, Sophie pedig felnézett azokra, akik félelmet nem ismerve tüntettek a hatalom ellen. Amikor megtudta, hogy Hans is részt vesz az ellenállásban, azonnal csatlakozott a csoporthoz. Tudta, hogy nem maradhat örökké csendben – végül lassan, de biztosan felnyílt a szeme, és megalkuvást nem ismerő ellenállóvá vált.
„Ha Hitler itt teremne, és lenne pisztolyom, lelőném. Ha a férfiak nem teszik meg, akkor egy nőnek kell megtennie”
– mondta barátnőjének 1942-ben Werner Milstein életrajzíró könyve szerint (a könyv németül 2021-ben jelent meg Sophie Scholl születésének 100. évfordulója alkalmából).
Egykori Hitlerjugendből féktelen ellenálló
A Fehér Rózsa aprócska mozgalom volt, de tagjaitól kétségkívül hatalmas árat követelt. Magját Sophie és Hans, valamint hallgatótársaik, Alexander Schmorell, Will Graf, Christoph Probst és a müncheni egyetem filozófia szakos professzora, Kurt Huber alkották. Géppel írott röpirataikat eleinte postai úton terjesztették – egyetemi professzoroknak, könyvkereskedőknek, íróknak és távolabbi barátaiknak, mígnem a kézzel címzett borítékokból végül több ezer példányt sikerült kézbesíteniük Németország-szerte. Hogy ne találjon rájuk egykönnyen a Gestapo, vagyis a titkos államrendőrség, több városban is sikerült támogatói hálózatokat létesíteniük, ahol szimpatizánsaik is ellenállásba kezdtek.
„A mi jelenlegi államunk a gonosz diktatúrája. Már tudják és hallják, hogy ellenkezünk, nekünk pedig nincs szükségünk arra, hogy szemrehányást tegyenek emiatt. Miért tűritek, hogy a zsarnokok megfosszanak benneteket a magánélettől, a jogaitoktól, míg egy napon semmi, de semmi más nem marad, csak az államgépezet, amit bűnözők és részegesek irányítanak?” – szerepel a Fehér Rózsa harmadik kiadványában. Az ellenállás arra szólította fel követőt, hogy minden tőlük telhető módszerrel szabotálják Hitler hadigépezetét. „És most a nemzetiszocializmus minden ellenfelének fel kell tennie magában a kérdést, hogyan tud a leghatékonyabban harcolni a jelenlegi állam ellen. Mi nem mondhatjuk meg, hogy mit csináljatok, és csak arra buzdíthatunk benneteket, hogy mindenki találja meg a számára legmegfelelőbb cselekvési tervet: a hadigépezet zavartalan működésének akadályozása, szabotázs a fegyvergyárakban és a hadiiparban, szabotázs a nemzetiszocialista párt összejövetelin, gyűlésein és nyilvános ünnepségein.
Kíséreljétek meggyőzni az ismerőseiteket a háború reménytelenségéről, a nemzetiszocialisták miatti szellemi és gazdasági rabszolgaságunkról, minden erkölcsi és vallási érték megsemmisítéséről, és buzdítsátok őket a passzív ellenállásra!” – írták a Fehér Rózsa tagjai ötödik röpiratukban.
1943-ban Sophie és a Fehér Rózsa tagjai reménykedni kezdtek: a német hadsereg katasztrofális veresége Sztálingrádnál fordulópontot jelentett, és a müncheni egyetemen is egyre többen szólaltak fel a rezsim ellen. Miután a propaganda a diákokat nyilvánosan is piócáknak és háborús ellenállónak nevezte, Sophie és társai úgy döntöttek, hogy az eddigieknél is intenzívebb ellenállásba kezdenek: a röplapok terjesztését innentől személyesen folytatták tovább, München falaira pedig náciellenes jelszavakat és mondatokat festettek („Szabadság!” és „Le Hitlerrel!”). A hatodik – és egyben utolsó – röpiratukban ez áll: „Még a legostobább németnek is felnyílt a szeme a szörnyű vérfürdő láttán, amit a német nemzet szabadsága és becsülete nevében Európára zúdítottak, és zúdítanak újra meg újra. A német név örökre bemocskolva marad, hacsak végre fel nem áll az ifjúság, és bosszút, vezeklést nem követel, nem sújt le kínzóinkra, és nem alapít új szellemi Európát.
Diákok! A német nép ránk tekint! A felelősség a miénk: ahogy a szellem ereje 1813-ban megtörte a napóleoni terrort, úgy fogja megtörni 1943-ban a nemzetiszocialisták rémuralmát is.”
Büszkén rohant a vesztébe
1943. február 18-án – ugyanazon a napon, amikor Joseph Goebbels propagandaminiszter a német hadsereg sztálingrádi vereségét követően nagygyűlést tartott, és totális háborút követelt – Hans és Sophie egy hatalmas bőröndöt cipelve, hatodik röpiratuk mintegy 1700 példányával lépett be a müncheni egyetem előcsarnokába. Az emeletre felérve Sophie ledobott egy köteget az aulába, csakhogy a lehulló röpiratokat észrevette a gondnok, aki azonnal letartóztatta Sophie-t és testvérét a Gestapóval. Hetedik röpiratuk tervezete Hans táskájában hevert, ami végül Christoph Probst letartóztatásához is vezetett pár órával később.
Hosszú és kegyetlen vallatásaik során – féltve barátaik életét – minden felelősséget magukra vállaltak, de mindhiába. Wilhelm Grafot, Alexander Schmorellt és Kurt Hubert még februárban letartóztatták, nem sokkal később pedig kivégezték. A hírhedt náci jogász, Roland Freisler Sophie-t, Hansot és Christophot pedig árulásért ítélte halálra. Freisler utolsó kérdésére, miszerint tudatában volt-e annak, hogy magatartása közösség elleni bűncselekménynek tekinthető, Sophie így felelt:
„Most is azon a véleményen vagyok, hogy a legjobbat tettem, amit a nemzetemért tehettem. Cselekedeteimet nem bántam meg, és viselni fogom a magatartásomból eredő következményeket.”
Sophie Schollt, Hans Schollt és Christoph Probstot 1943. február 22-én guillotine által végezték ki. Míg halálukról a német újságok alig tettek említést, külföldön nagy port kavart az eset: a The New York Times és a BBC is cikkezett a müncheni diákok ellenállásáról, a hatodik röplap szövegét pedig becsempészték az Egyesült Királyságba, ahol újranyomtatták, majd ledobták őket Németország fölött.
Sophie Scholl a mai napig a náci Németország elleni lázadás ikonja, a polgári bátorság szimbóluma. A háború utáni Németországban a Fehér Rózsa mozgalmat azóta is hatalmas népszerűség övezi; történetükről filmet forgattak 2005-ben (Sophie Scholl – Aki szembeszállt Hitlerrel), utcákat, díjakat neveztek el a Scholl testvérekről, valamint a csoport egyes tagjairól. Sophie története pedig különösen nagy szerepet játszik szülővárosa, Ulm történetében. Sokak szerint ő testesíti meg az ország lelkiismeretét, történetével pedig arra emlékezteti a népet, hogy ne tűrje el a zsarnokságot, és harcoljon azért, amit halála előtt nem sokkal a vádirat hátoldalára írt: Freiheit, azaz szabadság.
Kiemelt kép: Sophie Scholl képmása Madame Tussauds berlini panoptikumából (Johannes Simon/Getty Images)