Nemrég találkoztam a fiúval, akivel először csókolóztam. Én tizenöt voltam, ő tizenkilenc. Harminc év telt el, azóta nem hallottam róla, és tessék, most a közértben állt, a sajtoknál. Harminc éve egész szép volt. Kicsit olyan napközisképű, és magas, ha jól emlékszem. Csak olyan „ittvanmárazideje” csókolózás volt ugyanis, amit az ember nem a másik miatt csinál, hanem mindenki más miatt, a világ miatt, hogy ne lógjon ki a sorból. Hogy tartozzon valahová. 

Igen, régen határozottan magasabb volt ennél, gondoltam a zöldségek mögött, ahonnan néztem őt. Összement vajon? Vagy mindig ekkora volt, csak az idő változtatta meg – értsd: rombolta – az agyamban az arányokat? Ezen az új, azaz éppenhogy réginek tűnő arcán kissé buldogosan lógott le a bőr, sajtok között matató keze pedig, ami a csóknál olyan puhán és srácosan fogta közre az arcom, most száraznak tűnt, és bácsisnak. Az ötven az a kor, amikor a férfiak vagy negyvennek látszanak, vagy hatvannak, ötvennek valahogy sosem néz ki senki. Ő szerelmes volt belém, és én elég kegyetlen voltam vele. Egyszer kiszökött miattam a laktanyából, aztán tulipánt lopott nekem, amiért állítólag megkergették, de a tulipánt aztán ottfelejtettem a busz műbőr ülései közé tűrve, amikor a Klinikáknál leszálltunk. Amikor megcsókolt, először félrerántottam a fejem. Annyira megijedtem a nyelvétől, attól a nedves és érdes húsdarabtól, amit mintha egyenesen a torkomon igyekezett volna lenyomni, hogy a hegyes kontytűvel, amit épp viseltem, majdnem kiszúrtam a szemét, ömlött belőle a könny, egész vizes lett tőle a nyakam, de ő hősie­sen csak annyit mondott, semmi baj, és folytatta az egészet, én meg hagytam. Onnantól megint tartoztunk valahova, én a csókolózók, ő a szenvedők közé. A barátnőimnek csak úgy emlegettem, hogy „szegény H.”, mintha ez a „szegény” egyenesen a nevéhez tartozna. De csak úgy félszívvel sajnáltam, hiszen még semmi sem volt végleges. Még óriási volt a tér és végtelen az idő, még amikor tavasszal kisütött a nap, azt gondoltuk, hogy csak ezer év múlva jön el újra a tél, de akkor is kizárólag puha havak és röhögős szánkózások formájában, aztán június 22-én, amikor a nappalok rövidülni kezdtek, és hosszabbodni az éjszakák, és a szüleink sötét árnyakkal az arcukon sóhajtoztak, hogy mindjárt véget ér a nyár, pedig csak most kezdődött, mi nevettünk, és azt hittük, tényleg csak a nyárról beszélnek, nem az életről. 

H. húsz deka gépsonkát kért épp a húsospultból. Szegény H., gondoltam, milyen egyedül van, biztos éli az elvált férfiak szomorú életét, az apákét, akiknek egy nap egy idegen albérletben kell berendezni a gyerekeknek az új szobát.

Bujkáltam a zöldségek között, hogy meg ne lásson. Nem akartam elkezdeni beszélgetni vele, nem akartam elmesélni, hogy mit rontottam el az elmúlt harminc évben, és nem akartam végighallgatni, hogy ő mit rontott el, mert hosszú beszélgetés lett volna, az bizonyos ennyivel tartoznék neki „azok után”.
Inkább kisurrantam hát a kijáraton.

Azon a héten összefutottam még néhány fiúval a régiek közül. Z.-vel, akit folyton csúfoltak az évfolyamon, mert vézna volt, és szemüveges, most viszont kétszáz cége, magánrepülője és depressziója van; G.-vel, aki egy egész éven át ült előttem a templomban, ahol a gyönyörű nyakszirtjén pihenő gyönyörű szőke pihékre tudtam csak koncentrálni az ige helyett, ma viszont pajzsmirigybeteg és százhetven kiló; meg K.-val, aki nagyjából az összes lánnyal lefeküdt az egyetemen, kivéve persze velem, és most használt ágyakat keres a neten, hogy a válása után egy idegen albérletben rendezze be a gyerekek új szobáját. 

Ma újra láttam a közértben H.-t. Hirtelen megsajnáltam, és vele együtt magamat is, minket, akik a múló időnek ebbe a kegyetlen, közös gúzsába vagyunk belekötve az egyre szűkülő térben. Legszívesebben megöleltem volna, sőt, bocsánatot kértem volna, hátha ez jelent számára némi vigaszt „azok után”, ebben a borzalmas jövőben. Odaléptem hozzá, és köszöntem. Nem ismert meg. Kinn az utcán nyakába ugrott egy fiatal nő, majd végeláthatatlanul csókolóztak a rohanó emberek között az óriási, tavaszi térben.