Utoljára tavaly februárban, az orosz támadás utáni második napon, a határon találkoztam ukrán menekült családokkal. Emlékszem a gyerekek riadt tekintetére, a magukhoz szorított macikra, a kétségbeesésre, ami megnémította őket. Vajon mi lett velük? Ahogy a Thaly Kálmán utca felé közeledem, azt remélem, találkozom néhányukkal. Naivság, hiszen csak Magyarországon több ezren lehetnek! Az UNICEF által támogatott svájci Terre des hommes gyermekvédelmi szervezet Ott Thaly közösségi központja ebből kétszázhetven gyereket patronál. Decemberben nyílt meg, és öt nagyszívű munkatársuk, Irina, Orsolya, Viktória, Szvetlana és Valéria fáradozásainak köszönhetően mára nélkülözhetetlenné vált.
Az utcára nyíló helyiségben „Welcome” (Isten hozott – a szerk.) felirat fogad. Derűs színek, világosság, a falon gyerekrajzok, akár egy nyugat-európai játszóházban. Tulajdonképpen az is az Ott Thaly. És még sok minden más. Találkozók helyszíne, napközi, magyar iskola… De főként egy hely, ahol ezek az elgyötört kisemberek újra felhőtlenül azok lehetnek, amik: gyerekek.
Néhány kislány kipirulva kergetőzik, mások a táblára rajzolnak vagy összebújva legóznak. Kaotikus, selymes fényű boldogság úszik a levegőben. Meg a vaníliás keksz és a frissen főzött „csáj” illata. Irina, a központ vezetője mindenkinek tölt, aki kér. Páran a szülők közül is letelepszenek az asztalok köré, jólesik kicsit beszélgetni az ügyes-bajos dolgaikról. Hogy ki hogy érzi magát, hol talált fedelet a feje fölé, de főleg az érdekli őket, mi hír az otthoniakról.
Egy bársonyos tekintetű nő két kislányát hordja ide hétfőnként és csütörtökönként. Hálás Irináéknak, megkönnyítik a dolgát, mondja, tanulnak a gyerekeivel, segítenek megírni a házi feladataikat. Ő sajnos egy szót sem beszél a nyelvünkön. Egy ideig egy gyárban dolgozott, szalag mellett, de baleset érte, és most se munka, se pénz. A gyerekek apja a fronton, ők hárman Kijevből menekültek, amikor az oroszok lőni kezdték a várost.
Kalandos úton jutottak át a magyar határon, azóta egy budapesti önkormányzati befogadó szálláshelyen húzzák meg magukat. De mi lesz a szüleivel? – komorodik el… Egy fiatal nő az asztal túloldaláról vigasztalóan végigsimít a kezén. Ők szerencsésebbek, árulja el, Odesszából érkeztek Románián keresztül egy másik anyukával, a fiaik jó barátok, és a férje már várta őket autóval a magyar határon. Budapesten dolgozik évek óta. Ő is szívesen elhelyezkedne, délelőttönként, amíg a fia iskolában van, magyar nyelvórákat vesz online. Hogy itt maradnak-e a háború után? Ki tudja? Bárcsak már ott tartanának!
– Dity pocsináyemo! (azaz: Gyerekek, kezdjünk!) – tapsol Irina, a tanoda vezetője. Negyed öt, indulnak a foglalkozások. Ma kézműveskedés lesz, magyar hagyományok foglalkozás meg Kahoot!, ami egy digitális kvízjáték. Harminchat diák van jelen, három csoportban, egymást váltva vesznek részt a foglalkozásokon.
„Tudok beszélni mágyár”
Fotós kollégámmal a kézműveskedőkhöz ülünk be. Az asztalon húsvétról maradt préseltpapír-tojások, hurkapálcák, színes filcek és ragasztós tubusok. A jobbomon két fiú, a tizenkét éves, álmodozó tekintetű Matvej, és egy sajtkukac tizenegy éves, Andrej.
– Honnan jöttél? – kérdezem az idősebbiket.
– Szumi járásból, az ukrán–orosz határ közeléből – válaszolja visszafogottan a fiú. – Már lőttek, amikor elindultunk a mamával. Az egyéves kishúgom annyira félt a légvédelmi szirénák hangjától, hogy a szüleim úgy döntöttek, elindulunk. Pontosabban apukám éppen Magyarországon volt, néhány héttel korábban jött ki vendégeskedni a barátaihoz, hátha talál itt munkát. Mi hárman előbb Hatvanban, aztán Tatabányán laktunk ismerősöknél, és most itt vagyunk Budapesten, albérletben. A Julianna Református Általános Iskolába járok, és már tudok valamennyire magyarul. „Tudok beszélni mágyár” – illusztrálja nevetve. – Egyedül a hittant tanuljuk ukránul, mert pravoszlávok vagyunk. Lettek barátaim is az Ott Thalyból, együtt járunk drámapedagógiára Valériához.
Andrej élénken bólogat, miközben kalapot ragaszt egy tojásra. Tőle is megérdeklődöm, hogy érzi magát.
– Jól, mert újra focizhatok. A labda volt az első, amit betettem a bőröndbe. Dnyipróból jöttünk, a mamámat biztatták a főnökei, hogy minél előbb induljunk el, mert Harkovban már lőttek. Három napig utaztunk busszal, a magyar határon aludtam ki magam először, egy iskola tornatermében. Apa otthon maradt harcolni – csendesedik el. – Ritkán beszélünk, a szüleim elváltak. A mamával most egy befogadó szálláshelyen lakunk. A Szemere Bertalan Általános Iskolában tanulok, az angoltanárom szerencsére beszél ukránul, így boldogulok valahogy. Délután még az ukrán házi feladataimat is megírom, a délelőtti online oktatáson nem tudok részt venni. Heti négyszer fociedzés, péntekenként elmegyek a Deák térre, a Budapest Segít! központba társasjátékozni, szerdán marad csak időm eljönni ide. Nagyon szeretem, de jó lenne már hazamenni.
Itt biztonságban vannak
Amíg a gyerekek egyik teremből a másikba vonulnak, Irinával váltunk néhány szót. Kedves az akcentusa. Kárpátaljai magyar a férje, tíz éve él Budapesten.
– Ukrán családban nőttem fel, Kijevben. Otthon a férjemmel ukránul beszélünk, és itt a központban is ezt a nyelvet használjuk. De mivel a gyerekeim magyar iskolába járnak, kénytelen voltam megtanulni a nyelvet. Amikor tavaly megindult a menekülthullám, kijártam a pályaudvarokra, hogy segítsek a menekült családoknak megértetni magukat. Később csatlakoztam a svájci szervezethez, és a nyári táborozásokon összebarátkoztunk a lányokkal. Amikor szeptemberben a gyerekeket tankötelesek lévén beíratták az iskolába, elkezdtük törni a fejünket, hogyan tovább. A központ előképéül a tavaly márciusban a Turbina nevű szórakozóhelyen felállított pop-up iskola szolgált, ahol a helyi önkéntesek egész napos ukrán nyelvű foglalkozásokat biztosítottak. Amíg megtaláltuk a megfelelő helyiséget az új közösségi központ számára, ingyenes múzeumlátogatásokra vittük a gyerekeket, Szvetlana pedig társasjátékozott velük péntekenként egy parkban. Szvetlana és Valéria maguk is ukrán menekültek, fiatalok és lelkesek. Viki, a sógornőm kárpátaljai magyar, ő tanítja nálunk a magyar nyelvet. Orsi szintén kárpátaljai, történelemtanár. Mi öten alakítottuk ki a központ működési kereteit, és töltjük meg napról napra tartalommal, az igényektől függően. Belefér ebbe a kreatív foglalkozásoktól a gyerekek és a szülők nyelvóráin át a családok közös kirándulásáig minden.
