Nem sok Bibó él szerte a nagyvilágban, és akik vannak, ők valamilyen módon mind rokonok. Bibó István, a politikus, nemzetközi elismertségű tudós és akadémikus, aki 1956-ban a harmadik Nagy Imre-kormány államminisztere lett, Antónia unokabátyja volt. Dicső rokonság. Amikor Bibó Antónia 1941-ben megszületett, az eredetileg az erdélyi Barátosról származó család egyik ága már a Fejér megyei Paulapusztán élt. Alig volt négyéves, amikor a világtörténelem viharai legelőször felkapták, és egészen Németországig sodorták.
– 1945-ben, amikor anyám állapotos volt, felültünk egy teherautóra, és kimentünk Németországba, csak ő meg én. Apám még a fronton volt, Katalin, a húgom pedig Debrecenben. Anyám a würzburgi amerikai menekülttáborban szülte meg az öcsémet. A következő emlékem, hogy sokadmagunkkal bevagonírozva megyünk valahova. Attila állandóan sírt, anyám nem tudott vele mit kezdeni. Aztán amikor a vonat megállt, anyám leszállt, és engem ott hagyott egyedül egy csomó idegennel. A szerelvény már gurult, amikor visszaért, de a gyerek már nem volt vele. Otthagyta egy zárdában a nagybeteg babát. – Később kerestették Attilát, de már nem találták meg. – Olyan érzésem van, hogy túlélte, és valaki örökbe fogadta.
Antónia és az édesanyja, Deák Izabella, visszatértek Magyarországra, de a szülők között annyira megromlott a viszony, hogy elváltak. 1949-ben történt, hogy Bibó Balázs az új feleségével, Veronikával beállított a Práter utcai lakásba Budapesten, hogy „nyaralni” vigye Mosonmagyaróvárra Antóniát. Disszidálni akartak, de nem sikerült, a határőrök feltartóztatták őket. Az apa és az új feleség öt hónapot kapott, a kislányt visszavitték Budapestre, ahol megtudta, hogy időközben az édesanyja viszont sikeresen átszökött Ausztriába. A család teljesen szétszakadt. 1951-ben aztán megint megpróbáltak átjutni Ausztriába. A terv az volt, hogy Antónia és Veronika előremennek, és Balázs majd követi őket. Az egész szökés úgy volt megtervezve, mint egy kémfilmben.
– Megmondták, hogy Szombathelyen menjünk be egy templomba, ott találkozunk majd egy férfival, akit arról fogunk felismerni, hogy barna öltöny lesz rajta, és egy szegfű a gomblyukában. – A férfi megjött, nem szólt semmit, a fiatal nő meg a gyerek csöndben követték. Hosszú órákon keresztül gyalogoltak a holdtalan éjszakában. Akkoriban a határ közelében a fák között különböző magasságokban zsinórok voltak kihúzva, amelyeket ha megérintettek, beindultak a jelzőrakéták. – Ez az ember állítólag tudta, hol vannak ilyen zsinórok, mégis belementünk egybe. Ő abban a pillanatban úgy eltűnt, mint a kámfor. Hatalmas durrogás kezdődött, hallottuk a kiáltozást és a kutyacsaholást.
Megpróbáltak elmenekülni, de persze elkapták őket. Veronika öt év börtönt kapott, amire rá is ment a házassága. De a tízéves Antóniát is egy hónapon keresztül fogva tartották, miközben Bibó Balázst Budapesten megfigyelték. Az alatt a hónap alatt az akkor harmincöt éves, barna hajú férfi teljesen megőszült. A hónap leteltével Antóniát hazaengedték, és a következő öt évet apja és lánya kettesben töltötte.
– Egy kicsiny szobában laktunk apámmal. Én főztem és mostam rá, én stoppoltam a zokniját, és közben jártam iskolába. – Eljött 1956, a forradalom bukása, és apja és lánya újra nekiindultak a határnak, most már sikerült is átjutniuk. Bibó Balázs ment tovább Amerikába, Antónia viszont egy darabig Bécsben akart maradni az édesanyjával, akit már nyolc éve nem látott. Végül három évig maradt. Megtanult németül, elment dolgozni, és hétvégenként az anyja osztrák férjével a hegyekbe kirándultak. Aztán útnak eredt ő is.
Újvilág, új élet
Az SS Berlin nevű grandiózus óceánjáró Bremerhavenből indult New Yorkba, Antónia az osztrák Katolikus Karitásztól kapott pénzt a két hétig tartó útra. Az óceán közepén hatalmas viharba kerültek, a harmincméteres hullámok ezt a hatalmas hajót úgy dobálták, mint valami játékszert. Az emberek kétségbeesetten kapaszkodtak, amibe csak tudtak, és elkeseredetten jajveszékeltek. A hullámok ereje korlátokat tépett ki, burkolatokat szakított fel, és két matróz is odaveszett a viharban. Ezek után Antóniának meglátni a Szabadság-szobrot katartikus élmény volt. Akár a filmekben.
San Franciscóban nagy magyar kolónia fogadta, amelynek az édesapja volt az egyik központi tagja. Szerencséjére a Bank of America éppen munkatársakat keresett, ahova csekély angoltudása ellenére csodával határos módon felvették. Társasági élete főként a Magyar Házhoz kötődött, ahol nagyon sok embert megismert. Egyik este Antónia és az édesapja operába mentek, majd előadás után beültek egy kávézóba. A szomszéd asztalnál két férfi ült, akik nem tudták kitalálni, milyen nyelven beszélnek. Végül elárulták, hogy magyarul. Erre az egyik férfi tört magyarsággal azt mondta Antóniának: „Szeretlek, picikém.” Fél év múlva már házasok is voltak.
– Nagyon elhamarkodott döntés volt. Elkövettem azt a hibát, hogy egy nálam húsz évvel idősebb emberhez mentem hozzá. De biztonságra vágytam. – A félig grúz, félig orosz Albert Kurtchi rapszodikus ember volt, sok mindennel próbálkozott, amiből pénzt lehetett csinálni. Az első feleségét sokáig meg akarta ölni, mert megcsalta. Nem a legjobb előjelek. Antóniának egyetlen gyermeke született ebből a házasságból, Ilya, 1973-ban.
– Egy este, amikor hazaértem, a fiam mesélte, hogy az apja annyira ordított, hogy ő elővette a konyhakést, és azt mondta, ha nem hagyja abba, megöli magát. Noha én abszolút hittem, hogy a házasság örökké tart, de akkor megértettem, hogy innen mennünk kell. – El is költöztek Ilyával a nagypapához, de a volt férje nem hagyta annyiban a dolgot, zaklatni kezdte őket, és titokban tartotta a kisfiúval a kapcsolatot, akit „kiokosított”. Egy nap aztán hívták Antóniát az iskolából, hogy a fia a rendőrségen van, menjen ő is oda. Kiderült, hogy Ilya feljelentette testi sértésért, amiből semmi nem volt igaz.
– Amikor megkérdeztem, miért mondta ezt, Ilya azt felelte, hogy „valamit tennem kellett, hogy visszakerüljek a papához”. Ott akkor valami megtört bennem. Azt válaszoltam a fiamnak, hogy ha ezt akarod, akkor szeretlek annyira, hogy elengedjelek.
