Vajon a nagy írók tették emlékezetessé a szállodákat, amelyekben sokat tartózkodtak, vagy a hotelek fénye növelte még nagyobbra a szóban forgó írók presztízsét? Helyszínek, ahol magyar és világirodalmi műremekek születtek.

Vajon miért szerették az írók a hoteleket? Néha annyira szenvedélyesen, hogy szinte egész életüket többé-kevésbé kényelmes szálláshelyek falai között töltötték. Talán a mindennapi gondok előli menekülés vonzotta őket? 

Nos, irodalomtörténészek szerint az okok összetettebbek. Akadhatott művész, aki éppen a kalandot kereste, olyan találkozásokat, amelyek inspirációt jelentettek új témákhoz, ötletekhez. De egy hotel búvóhely is lehetett számukra, ahol szerepet játszhattak, ledobva magukról a rájuk erőltetett viselkedési formák páncélját. És persze előfordult olyan eset, amikor a történelem kényszerítette arra hőseinket, hogy idegen országokban keressenek menedéket.

Molnár Ferenc

A New York-i Plaza Hotel 835-ös szobájának lakója

Mintha már az 1920-as évektől kezdve sejtette volna, hogy egyszer el kell hagynia imádott Pestjét, Molnár Ferenc öt külföldi szállodában tartott fenn szobát, és 1940-ben az életét fenyegető náci veszély elől Amerikába emigrált. New Yorkban, a Central Park és a 5th Avenue mellett található, nemzetközileg is jó hírű Plaza Hotel hetedik emeletének 835-ös szobájába költözött: hűséges kísérője, menedzsere, tolmácsa, szerkesztője, titkárnője és élete utolsó nagy szerelme, Bartha Vanda egy szerényebb szobában a tizenötödiken lakott – a népszerű színésznő, Darvas Lili, a harmadik feleség pedig tőlük néhány utcányira élt, de a triász gyakran ebédelt együtt, a pletykára éhes amerikai magyarok legnagyobb örömére. Hét évig éltek így. Vanda csak a háború után tudta meg, hogy egész családja meghalt Auschwitzban, és 1947-ben öngyilkos lett. „Életem fénye kialudt” – írta Molnár, akit a csapás teljesen leterített, utána alig hagyta el szállodai lakosztályát, lezárta életművét, bezárkózva, magányosan halt meg 1952-ben. Felesége Bartha Vanda sírja mellé temettette el a New York-i Linden Hill-i temetőben.

Krúdy Gyula

Feleségszöktetés a Royal Hotelből

A 19. és 20. század fordulójának legnagyobb szállodai botránya a Nagykörúton ma Corin­thia Budapest néven üzemelő hotelhez fűződik. Krúdy Gyula itt, az akkori Royal Hotelben bérelt lakosztályt. Nagyon jóban volt ugyanis a szálloda vezérigazgatójával, Várady Gyulával és feleségével, Kelemen Reginával, akit Rezsánnak becéztek. De az író nemcsak a hoteleket szerette, hanem a szép nőket is, így a barátság hamarosan szerelmi háromszöggé bővült. Talán soha nem derült volna rá fény, ha az akkor negyvenéves Krúdy nem szeret bele a gyönyörű, barna Zsuzsikába, Rezsán tizenéves lányába, akit viharos sebességgel megszöktetett. Rezsán tajtékzott, Krúdyt kirúgta a hotelből, így a pár a Margitszigetre költözött, Zsuzsika pedig huszonegy évesen feleségül ment az íróhoz. (Igaz, előtte Krúdynak el kellett válnia első feleségétől, Spiegler Bellától.) A Hotel Royal továbbra is virágzott, talán a botrány is emelte hírnevét. Ami pedig Krúdyt és Zsuzsikát illeti, sajnos kiderült, hogy az író végleg alkalmatlan a férjszerepre. Bűnbánó sorokkal magyarázkodott: „Ha éjszaka elmaradok, mindig lyukas a szívem. Jobban fáj az nekem, mint néked.”

Márai Sándor

A megfelelő nővel Velencében

1948-ban kezdődik bolyongása a nagyvilágban Lolával, a feleségével: az akkori Magyarország nem kért Márai Sándorból. Ők még útlevéllel távozhattak: Olaszországban telepedtek le. Gyakran jártak Velencében, ahol mindig a Cavalletto hotelben szálltak meg. Ekkorra már lezárulnak a határok, a polgári „nászutazó” Velencéről álmodozó Magyarországot végleg szétverték az ötvenes évek. Talán Márai az, aki a legplasztikusabban fogalmazta meg, miben áll Velence vonzereje: „Velence mindenki számára az örökké elmulasztott nászút, azok számára is, akik ott jártak nászúton. Igen, gondolják, egy életen át, pontosan így kellett volna, Velencében a Danieliben, a galambokkal, a gondolásokkal, és a megfelelő nővel. Mindenki így érzi, tíz év után azok is, akik a megfelelő nővel voltak ott.”

Ady Endre

Hazavágyás Napfényországból 

Ady háromszor járt Nizzában Lédával: 1904-ben, 1906-ban és 1909-ben. Minden alkalommal a Clemenceau utcai Szent György hotelben szálltak meg, ahol 1970 óta márványtábla őrzi az emléküket. Huszonhét cikk és hat vers született itt, irodalomtörténészek szerint Ady Azúr-parti írásai kimeríthetetlen kincsesbányái a színes leírásoknak, a beszédes megfigyeléseknek és a csípős pletykáknak. Például Mihály orosz nagyhercegről, a cár nagybátyjáról, aki Monte-Carlóban egy kétszázezer frankos, vitás nyereséget revolverrel csikart ki a krupiéktól… De a költőt néha megkísértette a honvágy, és elkapta a keserűség, felidézve hazája siralmas állapotát és az ellene fenekedőket: „Otthon süti végre magyar nap, / Otthon álmodik Napfény-országról / S kik rácsapnak: hazai varjak.” 

Agatha Christie

Szentélyként őrzik isztambuli hotelszobáját 

A krimi koronázatlan királynője bejárta a világot, mégpedig akkor, amikor a Brit Birodalom hatalma csúcsán járt, és a szó szoros értelmében sohasem nyugodott le benne a nap. Bár nevét Az Ackroyd-gyilkosság című regényének megjelenése után az egész világ megismerte, magánélete 1926-ban romokban hevert: férje bejelentette válási szándékát. A megcsalt és memóriazavarokban szenvedő írónőn az utazás segített: minél messzebbre, minél hosszabb időre! A Párizsból Isztambulba tartó Orient expresszt választotta. Bagdadban később beleszeretett a régészetbe és egy nála tizennégy évvel ­fiatalabb régészbe, akivel aztán összeházasodtak. A velencei nászutat a férj tervezte meg, és a pár újra az Orient expresszen utazott, mégis, a legemlékezetesebb kalandot Agatha Christie a következő évben egyedül élte át. A Közel-Keletről tért haza újdonsült férjétől, amikor az Isztambulból induló vonat éjjel valahol Görögországban megállt, árvíz akadályozta a továbbjutást. Az élményből született az 1934-ben megjelent Gyilkosság az Orient­ expresszen, az írónő egyik legismertebb műve. Részben az isztambuli Pera Palace Hotelban íródott, a szentélyként őrzött 411-es szobában. 

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij 

Roulettenburgban, a kísértések városában 

A wiesbadeni és baden-badeni játékokról elég hiteles adataink vannak, maga Dosztojevszkij számol be róluk, a sógornőjének 1862-ben megírja, hogy Wiesbadenben „természetesen” rulettet is játszott, „nyertem, és nem veszítettem”. Ez a wiesbadeni kaland azonban még csak derűs előjátéka volt az 1863-ban
Baden-Badenben történteknek, ahol „lázas állapotba estem, és mindent elvesztettem. Nemcsak az első nyereséget vesztettem el, hanem a sajátomat is… a feleségemét is. Akkor zálogba vetettem ruháimat, Anna Grigorjevna is elzálogosította mindenét! (Angyal!)”

De nem csak Dosztojevszkij járt ebben „az átkozott Badenben”. Rengeteg orosz fordult meg itt, az arisztokratáktól kezdve a művészekig: a legendák szerint Tolsztoj itt írta az Anna Kareninát, Goncsarov és Turgenyev is szorgalmasan látogatta a várost. És az irodalom megint csak nyert: itt, „Roulettenburgban” született A játékos is: Dosztojevszkij kisregénye a pusztító játékszenvedély talán leghitelesebb és legmegrázóbb leírása. 

Fotó: Corinthia Budapest, Getty Images, Unsplash / Roberto Nickson, Wikipedia

Galéria | 6 kép