Képzelje el a kedves olvasó, hogy van egy labdája és egy ceruzája, amelyek együtt 1100 forintba kerülnek. Ha most a labda 1000 forinttal kerül többe a ceruzánál, akkor mennyibe kerül a ceruza? 

Ha most a kedves olvasó rávágta, hogy természetesen 100 forintba, akkor úgy járt el, mint a válaszadók túlnyomó többsége. És tévedett. Rövid számolás után ugyanis kiderül, hogy a ceruza 50 forintba kerül, a labda pedig 1050-be – másként nem jön ki a matek. De aggodalomra semmi ok, mert amikor Shane ­Frederick, a Yale Egyetem marketingprofesszora először feltette ezt a kérdést, a kutatásban részt vevő amerikai egyetemisták több mint nyolcvan százaléka helytelenül felelt. Hogy miért? Nos, azért, mert a válasz annyira kézenfekvőnek tűnt, hogy a diákok a számolgatás helyett a megérzésükre hallgattak. Az pedig becsapta őket. 

A legenergiaigényesebb szerv

Noha az agyunk a testtömegünknek csupán a két százalékát teszi ki, a teljes energiafelhasználásunk minimum húsz százalékáért felelős, komolyabb szellemi megterhelés esetén akár többért is. Gondolkodni tehát rendkívül energiaigényes és fárasztó. Ezért agyunk, ahol lehet, igyekszik is kerülni, és az energiaigényes gondolkodás helyett megpróbál olyan „konyhakész” megoldásokhoz folyamodni, mint a rutinok és meg­szokások. Ha ugyanis egy viselkedéssor automatikussá válik, az agy megpihenhet. 

A bevezetőben ismertetett kísérletben szereplő amerikai diákok egy kis energiabefektetéssel, azaz gondolkodással könnyen rá tudtak volna jönni a helyes válaszra, hiszen az nem egy nagy mutatvány, ám inkább a megérzésükre hallgattak, hogy energiát spóroljanak meg. Természetesen a helyes és a helytelen válasz is ugyanabból az agyból származik, tehát úgy tűnhet, mintha az agyunknak két rendszere lenne: egy olyan, amelyik a racionális gondolkodásért felelős, illetve egy másik, amelyik a megérzésekért. Amikor ezt felismerték, a pszichológusok el is nevezték a két szisztémát 1-es, illetve 2-es rendszernek, ezeket én most az érthetőség kedvéért zsigeri agynak, illetve tudatos agynak fogom nevezni.  

Észre vesszük, ha észrevesszük

Daniel Kahneman izraeli–amerikai pszichológusprofesszor Gyors és lassú gondolkodás című könyvében – ahonnan ennek a cikknek a főbb gondolatai származnak – a tudatos agyat egyenesen lustának nevezi. A zsigeri agyunk viszont folyamatosan dolgozik. Pásztázza a világot anélkül, hogy ez tudatosulna bennünk. Az édesanya a legmélyebb álmából is felébred, ha meghallja, hogy a csecsemője felsír, ugyanígy felriad az apa is, ha valamiért megváltozik az otthon éjszakai csendje. A környezet folyamatos tesztelésére biztonsági okokból van szükség: régóta bizonyított tény, hogy azok az élőlények élnek túl nagyobb valószínűséggel, amelyek inkább aggodalmaskodók, semmint bátrak. Vagy másképpen fogalmazva: a veszélykerülő viselkedés kifizetődőbb, mint az újdonságkereső. De térjünk vissza oda, hogy valami megváltozik a környezetben, és a zsigeri agyunk ezt érzékeli. Ilyenkor a mentális tevékenység fantasztikus láncolata indul be – mindez anélkül, hogy tudatában lennénk. A zsigeri agyunk megpróbálja értelmezni a változást, hasonló jelenségeket – asszociációkat – hív elő az emlékezetből, amelyek újabb asszociáció­kat gerjesztenek, és mindezt azért, hogy az érzékelt zavart be tudja-e illeszteni valamelyik ismert kategóriába. Ha az éjszaka közepén nagy robajjal elindul a mélyhűtő motorja, azt a zsigeri agy érzékeli, de mindjárt meg is tudja magyarázni, hiszen tapasztalt már ilyet: ja, ez csak a mélyhűtő – és nem ébreszt fel bennünket. Ez utóbbira, azaz a tudatos agy mozgósítására ugyanis akkor van szükség, amikor problémát kell megoldani. Ha, mondjuk, az éjszaka közepén betörik egy ablaküveg, akkor felébredünk. A zsigeri agyunk szüntelenül történeteket gyárt az érzékelt észlelésekből, és folyamatosan azt teszteli, hogy mikor kell értesítenie a tudatos agyat, amelyik sokkal lassabb és nehézkesebb, de koncentráltabb ­és pontosabb. 

A környezetünkre adott zsigeri reakcióink az esetek túlnyomó többségében helyénvalók. Lényegében mindent érzékelünk – a kutyaugatást a háttérben, a látómezőnk perifériáján átrepülő méhecskét, a leheletnyi csatornaszagot stb. –, ám ezek az érzékelések csak abban az esetben lépik át a tudati küszöbünket, ha a zsigeri agyunk olyan történetet rak össze korábbi tapasztalataink alapján, hogy arra fel kell figyelnünk. Ha például volt már allergiás rohamunk méhcsípéstől, akkor a méhet hamarabb észrevesszük. Lám, mennyire kifejező a magyar nyelv: ha egy érzület tudatosodik, azt észre vesszük.