Amikor ezeket a sorokat írom, két bonbon mered rám a laptop mellől csábítóan, de ellenállok nekik, mert megfogadtam, hogy csak azután eszem meg őket, hogy végeztem az írással. Csak remélni tudom, hogy nem kell sokáig várni…

A mi családunkban az édesség sok keserűség forrása. A feleségemet leszámítva mindenki nagy rajongója a csokoládénak – pontosabban szólva a feleségem is szereti a csokoládét, de csak az annyira feketét, hogy azt rajta kívül senki más nem bírja megenni. Vagy ha le is gyűri, nem élvezi. (Időről időre beleesik az ember ebbe a hibába, amikor az előző kellemetlen élmény emléke már eléggé elhalványult.) Mivel a tápláléklánc egy teljesen független pontján helyezkedik el, és nincs természetes ellensége, így a feleségem kimarad a szűkös erőforrásokért folytatott versengésből. Mi, többiek viszont küzdünk egymással. És mint minden harcnak, ennek is ára van. Néha csak szimbolikus, néha viszont egészen konkrét. Zajlik a cserekereskedelem, folyamatos az alkudozás, főként a nagyobb ünnepek (mikulás, karácsony, húsvét, vagy éppen január 20.) után, amikor mindenkinek van még mit felajánlani. Majd amikor a készletek már kifogyóban vannak, akkor lesz egyesek számára savanyú a csokoládé. Egészen eltérő stratégiák figyelhetők meg ugyanis. Van, aki azonnal nekilát édességkészlete elfogyasztásának, és addig eszi, amíg látja. Más gondosan beosztja, egyszerre csak keveset fogyaszt el, hogy jusson is, maradjon is. Ők válnak általában a harag és irigység céltábláivá, amikor nem adnak a tulajdonukból. A felháborodás és a keserűség másik forrása, hogy – hm, hogy is mondjam szépen – édesség tekintetében a magántulajdon szentsége sincs mindig tiszteletben tartva. Én, mint mértékadó édesapa, a család ethoszának meghatározója, a felettes én képviselője a gyerekeim számára, szóval én azonnal megeszem az összes csokoládét, amit kapok. A kedves olvasó kitalálhatja, mi következik ebből.