Csontváry viszonylag későn, huszonhét évesen határozta el, hogy festő lesz belőle. Többször is elmesélte, hogy a végleges döntést akkor hozta meg, amikor egy nap égi hangot hallott, ami azt zengte: ő lesz a világ legnagyobb napútfestője, „nagyobb Raffaelnél”. Bár ekkor még gyógyszerészként dolgozott, eldöntötte, pályát változtat, és húsz évet ad magának, hogy felkészüljön a feladatra. Szerencsére nem kellett ennyit várnia, jóval hamarabb kiderült, mekkora tehetség ragyog benne. Sokáig még a szakemberek is azt gondolták, hogy valamiféle fizikai vagy mentális betegség az oka annak, hogy ennyire különleges és egyedi módon látta a világot. Egy nemrégiben előkerült dokumentum azonban azt bizonyítja, Csontváry nemcsak képein színezte át a valóságot, hanem emlékirataiban is. 

Isteni beavatkozás

Csontváry életrajzában semmiféle izgalmas adatot nem találunk. A zárkózott, rossz tanuló, de kedves, természetszerető kisfiú tizenhat évesen lett kereskedősegéd egy családi barát, Werther János boltjában. ­Három évig dolgozott itt, és eközben életre szóló testvéri barátságot kötött a háziak lányával, a nála négy évvel fiatalabb Werther Juliskával. Bár a család – és maga a lány is – szívesen fűzte volna komolyabbra a kapcsolatukat, Csontváry szíve másért dobogott. Az egész emberiséget akarta jobbá tenni, bár ekkor még nem tudta, hogyan. 

Juliska azonban fontos szereplője maradt az életének, és jelen volt annak mindkét sorsfordító eseményén. Ott volt, amikor Csontváry a Wer­ther családdal együtt elutazott 1873-ban Bécsbe, ahol együtt megnézték Munkácsy kiállítását. A fia­tal fiúban ekkor ébredt fel a vágy, hogy ő is festő legyen, de ekkor még nem tudta teljesen elkötelezni magát, így aztán több dolgot is kipróbált: jogot tanult, orvosi egyetemre járt, katonai szolgálatot teljesített, és végül gyógyszerész lett, de egyik pályát sem érezte igazán magáénak. 1880. október 13-án azonban minden megváltozott. Akkor hallotta azt a bizonyos égi hangot. 

Hogy mi is történt ekkor valójában, azt sokáig nem lehetett tudni, hiszen maga Csontváry is kétféleképp mesélte a történetet. Amikor 1885-ben először írta le ezt a napot, még semmiféle égi hangot nem említett. Annyit ír, hogy délután a naplementében fellángoló Kárpátokat figyelte, kiült a patika elé, és egy recept hátoldalára lerajzolta az arra haladó ökrös szekeret, amikor principálisa mögé lépett, a vállára ütött, és azt mondta: „Mit csinál, hisz maga festőnek született!” 

Egészen máshogy szól azonban a történet, amikor harminc évvel később veti papírra. Akkorra már túl van sok csalódáson, szakmai kudarcon, és tudja, hogy kortársai, festő ismerősei többsége bolondnak, sőt mi több, amatőrnek tartja, így amikor életrajzában odaér, hogy elmagyarázza, miért is választotta a művészsorsot, eszébe jut az égi hang, ami afféle isteni közbeavatkozásként kijelölte a sorsát. Nem hazudott – de teljesen igazat sem mondott. Egy nemrégiben előkerült levélből ugyanis most végre kiderült, mi is történt azon a napon.

A véletlen szerepe

Csontváry történetét lehetetlen elmondani Gerlóczy Gedeon nélkül. Csontváry ugyanis halálakor egyáltalán nem volt elismert művész. Képei furcsák és érthetetlenek voltak a korabeli nézők számára, valamint az sem segített, hogy nem volt hajlandó megválni egyetlen művétől sem. Így nemcsak pénztől esett el, de elvágta magát egy olyan rajongói, gyűjtői körtől is, akik hosszú távon támogathatták volna. Halála után örököseinek így fogalma sem volt arról, hogy a padláson raktározott hatalmas képek érnek-e valamit. Ha nem jelenik meg Gerló­czy, a család egyik távoli rokona, a vásznak sátorponyvaként kerültek volna árverésre. Ő azonban nemcsak megvette az összeset, de tudta, érezte azt is, hogy kincs van a kezében, ezért élete során mindent összegyűjtött Csontváry életéről, amit csak lehetett. Beszélt rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel, és bár írásai többsége csak kéziratos formában maradt fenn, az egyikben maga Werther János is elmeséli, mi is történt ezen a bizonyos napon, amely fordulópontot jelentett Csontváry életében. 

Így derült ki, hogy a hang, amit Csontváry hallott, nagyon is valóságos volt. Juliska nagybátyja volt az, aki félig tréfából, félig biztatásnak szánva lekiáltott neki a padlásról, és mondta ki a legendássá vált szavakat. Bár nem teljesen úgy, ahogyan Csontváry hallotta. Nap­utat ugyanis nem említett. Csontváry azonban komolyan vette az égi dörgedelmet, talán azért is, mert ez megerősítette abban, amire a lelke mélyén igazán vágyott, és innen kezdve mindent annak a célnak rendelt alá, hogy festő legyen. 

Úgy számolta, húsz évre lesz szüksége ahhoz, hogy megteremtse ehhez az anyagi biztonságot, és hogy megtanulja a technikai alapokat. Mielőtt azonban elkezdte volna ezt a hosszú és meglehetősen aszketikus szolgálatot, először elment Rómába, hogy élőben tanulmányozza Raffaello művészetét, akinél jobbá kell válnia. A Vatikáni Múzeumot járva azonban megnyugodott. Bár úgy látta, hogy az olasz mester technikája tökéletes, a lélek, úgy érezte, hiányzik belőle. Biztos volt benne, hogy ő jobbat tud csinálni ennél.