Ha azt mondod, otthon, azt felelem, ház. Lehetőleg kerttel, de legalább erkéllyel. Lakás? Ebben az esetben viszont hatalmas ablakai legyenek. Ahonnan reggelente a hegyek közé ereszkedő felhőtengert láthatom. Mint ebben a középkori faluban. Kiket rejtenek a sötétzöld zsalus ablakok? Hogy élhetnek itt? Kíváncsi vagyok, lakóinak száma eléri-e még az ötvenet. Mindenesetre reggel észrevettem egy fiatal anyukát, aki kislánnyal szállt ki a kocsiból. Talán a nagyszülőkhöz, éppen ahhoz az idős nénihez jöhettek, aki rendszerint a parkoló fölött nyíló ablakban könyököl. Mellette macska. Nézegetnek kifelé. Lesik az álmos központot, ami még gyér forgalmával is a hely legmozgalmasabb terének mondható. Itt áll ugyanis, a község három templomának egyike mellett a közért és a bar, a kávézó, a közösségi élet lelke.
Nincs olasz város, de még falu se nélküle! Azonban a kávét kínáló helyeket sokszor a legnagyobb jóindulattal sem hasonlíthatjuk a magyar értelemben vett, patinás kávézókhoz. Ha vannak is asztalok, az ébredező olaszok a reggeli italukat általában caffè al banco, azaz a bárpultnál döntik magukba. Így, nem mellesleg, a kávé olcsóbb is, mintha asztalnál szolgálnák fel. Un caffè, per favore! Rendelek, és a három kortynyi presszókávé egy perc alatt kész. Ha elcsábulok, reggelire kiadósabb cappuccinót kérek péksütivel, vagy, ha igazán olasz módra kezdeném a napot, valami brutálisan édeset, például jégkrémet. Közben, a munkába indulókhoz hasonlóan zörögve lapozgatom a napilapok lepedőnyi oldalait. A háttérben duruzsol a tévé, a kávéfőző sziszeg. A pultos régi ismerősként üdvözli főleg az idősebb vendégeit. Kívülről fújja, ki mit iszik, nagy természetességgel diskurálnak.
A képre kattintva galéria nyílik!
A kávézás rituáléja az egész napot átszövi. A fent leírt faluban egy ifjúsági csereprogramon vettem részt szervezőként. Az ebéd befejeztével, amikor a konyhafőnök rám hunyorított, „Jöhet?”, rögtön tudtam, mi következik. Mint akiknek közös titka van, bólintásomra a konyhába sietett, hogy a kotyogós moka kávéfőzőt a gázra tegye. Ez a kávé sötét, erős. Legfeljebb egy kicsi cukrot rakok bele, tejet a világért sem. Közvetlenül a főétkezés után tejeskávét rendelni az olaszok szemében legalább akkora szentségtörés, mint ananászos pizzát keresni az étlapon, vagy ugyanarra a tányérra, egy kupacba halmozni mindent: tésztát, salátát, köretet.
Hagyományok, melyekhez szeretetreméltó hűséggel ragaszkodnak. Akkor is, ha olykor értelmetlennek tűnnek, vagy funkciójukat vesztették. Jó példa erre Santa Rosa, a városom védőszentje, akinek az ünnepén megáll az élet. A helyiek többsége nem dolgozik. A fő szertartás idén szeptember első vasárnapjának estéjén kezdődött, de az óváros már délután megtelt. Az előre kinézett területet mi is korán, még sötétedés előtt elfoglaltuk piknik felszereléssel, pizzával, takarókkal felszerelkezve. A várakozás tárgya egy 28 méter magas, mécsesekkel feldíszített torony, a macchina volt. A nagyjából ötévente új formát öltő építményen elhelyezett szent szobrát száz férfi cipeli fel Santa Rosa templomához. Az út kockázatos, több nehéz szakaszon, emelkedőn, útszűkületen kell áthaladniuk. Ezért, akár egy koreográfiában, előre megtervezik a taktikát, beosztják a pozíciókat. A veszély nem csak a hordárokra érvényes. Ha hibáznának, a nézők tömegének esélye sem lenne a dőlő torony útjából félrehúzódni. Mindennek tudatában, egyik önkéntes társam így értetlenkedett: „Nem lehetne egyszerűen kerekeken vontatni?”
Ott van tehát a félelem, a kockázat. Ennek ellenére a város egy emberként szorít, hogy a torony célba érjen. Az emberek bíznak. Ahogy a nézők Santa Rosa ünnepén a hordárokban, úgy a pultos a vendégében, aki a kávéját utólag is fizetheti. Az ifjúsági csere idején a ház ajtaját nyitva hagyhatom – errefelé a madár sem jár, nem hogy a tolvajok. Persze, ez nincs mindenhol így. És Santa Rosa ünnepén is történtek már balesetek. De, ha nem vállalnák a kockázatot, honnan tudhatnák, hogy nagyszerű dolgokra képesek? Az ifjúsági csereprogram egyik foglalkozásán a tréner egy bizalomjátékot mutatott. Aki mer, másszon föl az asztal tetejére, emelje magasba a karjait, majd az asztal szélének háttal kezdjen dőlni, engedje el magát, miközben a többiek egy emberként gyűlnek mögé, és hálót formálva elkapják. Ijesztően hangzik, de a mechanizmus bevált. A csoport ugyanúgy megtartott engem, mint a kétméteres, nálam erősebb és nehezebb fiú társaimat. Ideális esetben, a szociális háló is ily módon működik.
Visszatérve a falura, nem először jártam itt. A környéken bóklászva rég felfedeztem, melyik kutya védi ádázul a területét. Hol nőnek a legszebb pozsgások. Melyik kanyarban találni fügét. Mégis nekiindulok újra és újra. Mert csendesen, lassan, de változik. Öregszik, kopik. Ráférne a felújítás elhanyagolt, elhagyatott házaira. És jó lenne, ha a tereket többször töltené meg fiatalok, gyerekek hangja. A falu arra emlékeztet, milyen nagyon kell a múlt, a hagyományok, melyek a helyeinket otthonná teszik, de csak akkor, ha van, ki megtartsa őket, és van kinek megtartani.
Gősi Lilla
Kolléganőnk korábbi naplóbejegyzéseit ide kattintva olvashatjátok el.