A 100 leggazdagabb magyar egyikének segítségével szállították haza azt a lányt, aki balesete után kómában feküdt egy bolgár kórházban, és az orvosi költségek felemésztették a család tartalékait. Amikor újságírók azt kérdezték a milliárdostól, miért érezte szükségét az adakozásnak, a gazdag ismeretlen annyit mondott: segíteni akart, és nem önreklámot, nem szeretne maga körül hírverést.

A hír műfajának egyik definíciója szerint „hír az, amit valaki valahol el akar titkolni, minden más csak hirdetés”. És valóban, ritkán kerül a kezembe olyan cikk, ahol ne az jutna eszembe, a nyilatkozóknak vajon mi a valódi szándékuk a megjelenéssel. A szégyentelen énreklám korát éljük, amikor mindenki mindent önmarketingre használ sokszor a teljesítmény leghalványabb jele nélkül, semmi mást nem reklámozva, csak azt, nézzétek, élek, én is itt vagyok.

Jon Ronson, a brit Guardian újságírója egyszer interjúsorozatot készített öt olyan emberrel, akiknek a keresete között ötszörös volt a szorzó, azaz az elsőnél ötször többet keresett a második, a másodiknál ötször többet a harmadik, és így tovább. Arra volt kíváncsi, hogyan befolyásolja a világnézetüket, az életről és a fő társadalmi kérdésekről (például a gazdagok erőteljesebb megadóztatásáról) alkotott véleményüket az, mennyit keresnek.

A sorban a legszegényebb, aki az utcán élt Los Angelesben, és alkalmi mosogatói munkából tartotta fenn magát, a tiszteletet tartotta a legfontosabbnak, és mindenkit aszerint ítélt meg, az illető megadja-e neki az általa oly nagyon áhított tiszteletet. A leggazdagabb, aki a hajléktalan mosogatónál 625-ször többet keresett, és aki nem csalással, szerencsével, ügyeskedéssel vagy jó politikai kapcsolataival, hanem a semmiből indulva és kemény munkával szerezte hatalmas vagyonát, pedig arról beszélt, életének a lelki minősége akkor változott meg alapjaiban, amikor a kezébe került egy könyv, amely arról szólt, hogy adakozni csak név nélkül érdemes.

Persze, máshogy is lehet, de az tesz a legjobbat lelkileg az adakozónak, ha nem azért ad, hogy a környezete vagy a nagyközönség jónak gondolja, hanem azért az érzésért, ami belül elönti, amikor név nélkül tesz jót. Mert amikor már nem az a gondja valakinek, hogy mit eszik holnap vagy ötven év múlva, mert már egész életére bebiztosította a saját és a családja egzisztenciális túlélését, óhatatlanul elgondolkodik az élet valódi, nagy kérdésein, és arra jut: ha másoknak segít, azzal az ő létezése is több értelmet nyer.

Oravecz Éva Csilla

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2017/37. lapszámában jelent meg.