A „csak azért is megmutatom” igen erős motiváció tud lenni, a bennünket ért kritikák céljaink fáradhatatlan hajtóerejévé válhatnak. De mi a helyzet a dicsérettel? Nem azt tanították nekünk a modern kori nevelési könyvek, hogy ha a gyerekünkből a legtöbbet akarjuk kihozni, akkor dicsérjük minél többet? Vajon állandó pozitív megerősítéssel vagy kritizálással lehet másokat a legjobban motiválni?
Hogy választ kapjunk a kérdésre, vissza kell mennünk az időben, egészen a 19. század közepéig. Az angolszász nyelvterületeken ekkor már bőven használták a „good boy”, illetve a „good girl” kifejezéseket, tehát a jó fiúk és a jó kislányok már akkor is kitüntetett szerepben voltak. Azonban az az elképzelés, hogy kellő mennyiségű dicsérettel hatékonyan motiválhatók a gyerekek, csak jóval később, 1969-ben került a köztudatba, amikor megjelent Nathaniel Branden The Psychology of Self-Esteem (az önbecsülés pszichológiája) című, akkor forradalmi tanokat terjesztő könyve. A szerző azt fogalmazza meg a kötetben, hogy az amerikai társadalom (és vele együtt a nyugati társadalmak) több nagy problémája is az alacsony önbecsülésre vezethető vissza. Tanaiból mozgalom lett, és a dicséret a gyerekek motiválásának egyik első számú eszközévé vált. Tudományos cikkek százai születtek abban az időben, amelyek azt taglalták, hogy a gyerekek motivációja és iskolai teljesítménye javítható, ha folyamatosan dicsérik őket. A hatvanas években a dicséret különösen fontos szerepet kapott a sajátos nevelési igényű (SNI-s) gyerekeknél, amikor az elsősorban a viselkedéstannal foglalkozó tanulmányok elkezdték taglalni ennek pozitív hatásait. Ez a gyakorlat a mai napig nem változott, ugyanis az SNI-seknél az elmúlt évtizedek bebizonyították, hogy a gyakori pozitív megerősítéssel két probléma is megelőzhető. Az egyik a tanult tehetetlenség, amely abból fakad, hogy ha a gyereket sorozatosan negatív tapasztalatok érik egy bizonyos szituációban, akkor az elhiteti vele, hogy nincs hatása az adott dolog végkimenetelére. Ebben az esetben a dicséret tanulásra bátorít. A másik eset, amikor egy gyereknek viselkedési problémái vannak. Ha pozitív megerősítést kap, amikor megfelelően viselkedik, akkor nagy valószínűséggel egyre többször cselekszik majd ennek mintájára, figyelmen kívül hagyott, problémás „akcióinak” száma pedig közben csökkenni fog.
A hetvenes évek önbecsülés-mozgalma azonban válogatás nélkül minden szülőbe azt kezdte sulykolni, hogy minél többször dicsérjék utódaikat, ne fukarkodjanak az „ügyes vagy!”-típusú bátorításokkal. Ez az elképzelés pontosan az ellentéte volt a korábbi generációk gyakorlatának, amelyben a szülő-gyerek kapcsolat sokszor távolságtartóbb volt, elsősorban a kötelezettségekre fókuszált. Az új szemlélet azt a célt szolgálta, hogy a kicsik melegebb, egészségesebb közegben nőjenek fel.
Fejlődés helyett megfelelés
Ezt az elgondolást azonban a következő évtizedekben meglehetősen sok kritika érte. Az egyik legnagyobb bírálója a Stanford Neveléstudományi Doktori Iskolájának pszichológus professzora, Carol S. Dweck PhD, aki a kilencvenes években tanulmányozta az ilyen típusú dicséretek hatásait, és arra jutott, hogy ez káros is lehet. Kutatásából kiderült, hogy a gyerekekre nagy nyomást jelent, ha elkezdenek a szüleik dicséretéért teljesíteni, és ez szorongást, pánikot is okozhat bennük. Kísérletében még azok is, akik korábban nem éltek át szorongást, kockázatkerülővé váltak, és kifejlesztették magukban a professzor által később „rögzített gondolkodásmód”-nak nevezett attitűdöt. Dweck professzor kategóriája azt feltételezi, hogy személyiségünk, intelligenciánk és kreatív képességeink statikus adottságok, amiken nem tudunk változtatni. Sikerünk a bennünk rejlő, örökölt intelligencián alapszik. Azok a gyerekek, akik rögzített gondolkodásúvá válnak, elkezdik elkerülni a kihívásokat, nehogy csalódást okozzanak a szüleiknek. Elvesztik a motivációjukat, és nem mellesleg az örömüket is számos tevékenységben, és csak az a cél lebeg a szemük előtt, hogy kivívják az elismerést.
Nem véletlen, hogy egyes kultúrákban egyáltalán nem divat a dicséret. Ami azt illeti, a föld nagyobb részén ez a helyzet. „Az Egyesült Államokon kívül tett utazásaim során sehol sem hallottam, hogy a szülők dicsérték volna a gyerekeiket” – írja Michaeleen Doucleff PhD Hogyan neveljünk önálló és kedves felnőtteket? című sikerkönyvében, amelyben természetközeli népekhez látogat, hogy újra felfedezze a gyereknevelés elfeledett, ősi módszereit. „Azt pedig végképp nem hallottam, hogy folyamatosan az egekig magasztalnák, ahogy én szoktam Rosyt. (…) Világ körüli utazásaim során olyan ritkán hallok dicséretet, hogy gyanút fogtam. Kezdem azt hinni, hogy ez a módszer több bajt hoz a szülő fejére, mint hasznot.” A könyv szerzője, aki maga is anyuka, a maják földjén tesz mindent megváltoztató felismerést, ahol a dicséret helyett az elismerés az üdvözítő út.
Csak azért is!
Ahogyan látjuk, az elmúlt évtizedek pszichológiai tanainak egyik legfőbb iránya, hogy a dicséretet előrehelyezi, a kritizálást pedig hátra, de egyre hangosabb az az elgondolás is, hogy a kritizálás is mindent elsöprő motiváció lehet. Hány olyan történetet hallani, amelyben sikeres felnőttek az őket földbe döngölő tanárok mondatait jelölik meg sikerük kiindulópontjaként? Igaz, hogy a dicséret is motiváló tud lenni, ám az, hogy valamit nem néz ki belőlünk valaki, még nagyobb hajtóerő, ugyanis azt valóban nehéz elfogadni, ha mások alkalmatlannak vagy képtelennek tartanak minket bizonyos dolgokra. Ez hajtja emberek millióit nap mint nap. Hogy megmutassák, igenis képesek rá. Persze ennek is megvannak az árnyoldalai. A legtöbb ázsiai kultúrában nem ismerik a dicséret fogalmát. Ez pedig ugyan magasan képzett embereket és irigylésre méltó karriertörténeteket eredményez, ezzel együtt azonban – vissza a kezdetekhez – átlagon aluli önbecsülést is. Hol van hát az igazság? Ahogyan szinte mindig: középen.
A dicsérés művészete
Szakértők szerint a következőkre érdemes figyelni, amikor kifejeznénk elismerésünket gyerekünknek.
A folyamatra koncentráljunk, ne az eredményre. A „Gyönyörű ez a rajz!” helyett a „Látszik, mennyit dolgoztál!” a hatásosabb, mert segít a gyereknek felismerni a fejlődéshez szükséges lépések fontosságát.
Azt dicsérjük, amire van befolyása a gyereknek. Egy jól sikerült házi feladat végén mondjuk azt, hogy „Azta, látszik, hogy ebbe most mindent beleadtál!”, ahelyett, hogy „Ez igen! Okos vagy!” Ez segít nekik, hogy örömöt leljenek a nehezebb feladatok elvégzésében is. Az idézett kutatások egyikében iskolás gyerekeket kérdeztek, milyen típusú elismerésnek örülnek a legjobban, és a válaszok azt mutatják, hogy sokkal motiválóbbak a kitartásukat, szorgalmukat, elszántságukat kiemelő méltatások, mint azok, amelyek okosságukat, tehetségüket dicsérik.
A dicséret sose legyen összehasonlítás. Nagyon csábító azt mondani, hogy „Hú, te már megtanultál úszni, a barátod pedig be sem mer jönni a vízbe!”. Ez azonban nemcsak felesleges versenyszellemet szül, de a kutatók szerint még csak nem is motiváló a kicsik számára.
Vigyázat a függőséggel. A sok-sok ajnározás előbb-utóbb azt eredményezheti, hogy a gyerek kényszeresen elkezd a dicséretért teljesíteni. Ennek az is a kockázata, hogy nem fogja észrevenni, ha ez nem őszintén történik.
Dicséret helyett adjunk részletes visszajelzést. Ha a gyerek valami olyasmit visz véghez, ami elismerésre méltó, ne megdicsérjük, hanem világítsunk rá a mi szemszögünkből az adott dologra. Ilyenkor hasonló valósul meg, mint akkor, amikor ahelyett, hogy azt kérdezzük, „Mi volt a suliban?”, inkább azt mondjuk, „Észrevettem egy színes rajzot a hátizsákodban”. Ilyen módon sokkal jobban kapcsolódhat a szülő és a gyerek.
Fotó: Getty Images
